Ősbemutató: Benyovszky a saját útját járja

A kettő, sőt inkább a három az egyben koncepciója bevált: az is kapott valami pluszt, aki csak zenekart élőben hallani jött, mint ahogy az is, aki a népek táncának ritmusára volt kíváncsi nagyszínpadra rendezett keretek között. Szombaton este sem koncertet nem hallgathattunk, sem néptáncgálát nem láthattunk, akképpen, ahogy korábban módunk volt, de a lábdobogással kísért tapsviharból ítélve utóbb ezt nem bánta senki. A premier ráadástáncának végére a közönség úgy érezhette magát, mintha egy új műfaj születésénél bábáskodott volna.

Azt eddig is tudtuk, hogy a néptáncnak és Ghymesnek külön-külön is megvan a közönsége Szegeden. Az utóbbi évtizedekben tapasztaltuk, hogy a minőségi felhozatal mellett sem egyszerű vállalkozás egy

néptáncgála vezető motívumának

vagy kerettörténetének kiötlése, hát még annak színpadra varázslása a soknemzetiségű tánccsoportokkal. Óriási teret kell itt a Dóm téren kitölteni tánccal és zenével, térben és időben. A rendezőnek ráadásul borzasztóan rövid idő alatt kellett összecsiszolnia profikat és amatőröket. Ha jól láttam, minden egyes nemzeti táncait előadó csoportot saját bandája kísérte, a díszletek félig takarásában. Ezek egymást követő kiállásait kellett a Ghymesnek elcsípnie, ami az önálló színpadi jelenléthez szokott profiknak mindenképpen szokatlan feladat lehetett. Az előadást megelőző nyilatkozatok hangsúlyossá tették, hogy itt valami másban lesz részünk, mint amit "néptáncgála" címén megszoktunk :

Zsuráfszky Zoltán

, a rendező-koreográfus

hollywoodi produkciót

ígért, míg Szarka Tamás

valami varázslatosat

. Az ősziesre fordult időjárásban - bár jól felöltöztem - ezért fáztam némileg az összhatástól. A prológus zeneileg meggyőző volt, mindjárt az elején kiderült, leendő slágereket ismerünk majd meg első kézből. Az, hogy a kor megidézését barokkosan kezdték, s nem népiesen, megnyugtatott, valódi értelemben vett színházi produkcióban lesz részem. A funkcionális díszlet, az inkább kellékekkel operáló megoldások ezt tovább erősítettek bennem. A felvidéki hangulatot megelevenítendő - elsőként - a szlovákok léptek színre, s ekkor jöttem rá, hogy az ő talpalávalójukról nem a Ghymesnek kellett gondoskodnia, azt saját zenekaruk hozta magával, illetve, hogy ez így lesz a továbbiakban is. Kezdtem érteni a koncepciót, bár a főszereplő megkettőzésének indoka (

Rátóti Zoltán

kontra

Fitos Dezső,

a narráció megszemélyesítésnek okán) csak nem akart leesni. Fölöslegesnek tűnt, azonban beláttam, az átállásokat nagyban segítette. Az sem volt világos, miként oldják majd fel e kettősséget, de a végén

Benyovszky

révbe érvén csak

leszállt saját életének hajójáról

, s mintegy "happy end"-ként átvette a múltját végigtáncoló énjétől a főszerepet. A fináléba torkolló madagaszkári afrodallamok az egyedüliek, melyeket a Ghymes húzott, illetve tamtamolt el a fekete táncosoknak és a hozzájuk csatlakozó sokadalomnak. Ez a nóta pedig már-már "dzsungelkönyvésre" sikeredett, akár egy musical záróakkordjaként is elment volna.

A nemzeti néptánccsoportok közül nekem a franciák produkciója tetszett a legjobban, illetve a szegedi Százszorszép Gyerekház apró "kínai-japán" táncosai. De ki-ki döntse el maga, milyen is ez a Benyovszky, és milyenek a szereplői, hiszen

vasárnap a Duna Televízió jóvoltából

felvételről, este nyolc órától megnézhetik a tegnapi premiert. (Ahhoz képest, hogy ugyanaznap este kilenckor kezdődik az utolsó - és egyben második - előadás a Dóm téren!) A közönség reakcióiból ítélve a Benyovszky nagy siker lehet, de abban biztos vagyok, hogy a koreográfiát és a Ghymes kitűnő zenéjét kivéve kőszínházi vagy vetített változatában - a saját útját járva - sokat fog módosulni... Hiába, kis helyen több profi fér el, ha épp nincs ott is néptáncgála.