Szegedhez hűen - Jakab Tamás színművész ötvenéves

A debreceni születésű Jakab Tamás, a Szegedi Nemzeti Színház népszerű színésze 27 éve van a pályán, s egy rövid, 3 éves veszprémi időszakot leszámítva végig a Tisza-parti városhoz kötötte életét, karrierjét. Kevés magyarországi színésznek adatik ez meg, hiszen ma már nem annyira divat a hűség, nem erény a lokálpatriotizmus, a társulathoz, a városhoz, a színházhoz és barátokhoz való kitartó ragaszkodás. Nála ezek alapértékek.

– Debreceni létére mégis hogyan került Szegedre?

– Eszembe nem jutott Szegedre szerződni. Az egyik vizsgámat megnézte a

Görgey Gábor

, aki annak idején a Szegedi Nemzeti Színháznak volt a fődramaturgja (később kultuszminiszter), és szerződést ajánlott nekem is meg

Kőszegi Ákos

barátomnak. Előtte soha nem jártam ebben a városban, még gyerekkoromban sem. Egyből elfogadtam gondolkodás nélkül, mert Görgey karizmája olyan meggyőző és lenyűgöző volt, hogy nem tudtunk ellenállni. Korábban több emberrel is tárgyaltam, de olyan intelligencia, européer szellemiség áradt Görgeyből, hogy nem volt számomra kérdéses, hova szerződök. Ő később elment, én pedig maradtam.

- A 27 év alatt során nem akart soha elmenni, máshova szerződni, nem keresték meg visszautasíthatatlan ajánlatokkal a fővárosból, hiszen régebben a vidéki színházak mindig kevesebbet értek, a színész igazából csakis Budapesten tudott kibontakozni, karriert csinálni, országos népszerűségre szert tenni?

– Bejött a jóslatom, ez most már szerencsére így nem igaz. Régebben persze sokan gondolkodtak hasonlóan. Végtére ma is elmehetnék Budapestre, ha akarnék, bizonyára szerepelhetnék különböző show-műsorokban, de nincs rá szükségem, egyszerűen nem érdekel. A színház érdekel, az pedig csak úgy jön össze, ha van egy társulat. Budapesten nem lehet társulatokról beszélni, mindenki rohangál össze-vissza, 100 helyen dolgozik, keresi a helyét, így nem lehet műhelymunkára, egy komolyabb darabra koncentrálni. Nem vagyok az a fajta színész, aki a kisujjából kirázza a szerepeket, igenis sokat kell próbálnom, dolgoznom minden egyes szerepen, karakteren, hogy olyan legyen, ami – talán nagyképűen hangzik – az én értékeimnek is megfelel, vagy legalábbis megközelíti azt. Így maradtam Szegeden.

– Megszámolta-e már, hány igazgatót nyűtt el ez idő alatt?

– Éppen gondolkoztam rajta, nem tudom. Nem is annyira az igazgatókkal volt gond, inkább a főrendezőkkel, ők váltogatták állandóan egymást. Amikor új főrendező jött, mindig magával hozta a csapatát is. Többször megkérdezték tőlem, miért nem szerződöm valahova? Minek szerződjek, amikor ők helybe jönnek, hozzák az új csapatot, engem – hála istennek – meghagytak, így mindig teljesen új közegbe kerülök anélkül, hogy elhagynám a színházat. Közben Szegedet is nagyon megszerettem, családot is itt alapítottam, itt szeretnék dolgozni, amíg tudok.

– Melyik korszak az, amelyre szívesebben emlékszik, amelyet visszasír?

– Szerintem a színházi munka független a politikától, a különböző társadalmi átalakulásoktól, a rendszerváltozástól. Itt hamar kiderül, hogy valaki tehetséges vagy nem, ért hozzá vagy nem. Lehet kommunista, fideszes, lehet akárki az illető, rögtön kiderül a színpadon, a színházban, amikor fölmegy a függöny. Ott már nincs keresztmama, nagypapa, nincs komámasszony, semmi nincs. Azt nem lehet ukázba adni a közönségnek, most tapsoljatok. A művészetek közül ez az, amit politikával nem lehet mérni. Az más kérdés, hogy egyáltalán lehetőséget kapsz-e arra, hogy színpadra lépj – az lehet politika. De amikor már fönt vagy a színpadon, teljesen mindegy, hogy a miniszterelnöknek vagy egy alkoholista Józsi bácsinak a kislánya vagy-e. Ott aki jobb, az jobb.

– A politika mindig is nagy előszeretettel telepedett rá a művészetekre, így a színházra is. Hogyan lehetett megúszni halálos ölelését?

– A futballra is hiába telepszik rá a politika, ha nincsenek jó játékosok. Megtörténik a kezdőrúgás és kész, vége, vagy jó focista vagy, vagy nem. Azt mindenki látja, azonnal eldől, nincs mese, nem lehet hazudozni.

– Egy kis kitérő azért volt a színészi pályafutása során úgy, hogy nem is várost, hanem mindjárt országot váltott, miközben tagja maradt a szegedi színháznak is. Elszegődött a volt Jugoszláviába a nagy hírű Emir Kusturica és Ljubiša Ristić színházához. Ők akkor éppen a szabadkai magyar társulat felszámolásával és a magyar előadások megszüntetésével egy kísérletező, multikulturális világszínházat erőltetve rá a közönségre borzolták a délvidéki magyar közvéleményt. Hogyan került Ristićhez, és mit köszönhet az akkor legjelentősebb szerb, horvát, szlovén, macedón rendezőket felvonultató színháznak?

– Nekem akkor Szegeden kevesebb előadásom volt, s átjártam Ristićhez. Amikor Görgey hívására Szegedre szerződtem,

Sándor János

volt a főrendező. Nagyon jó szerepeket kaptam tőle, a Hairt ekkor csináltuk, a Jézus Krisztus szupersztárt. Volt egy stúdiószínházunk a klubban, ahol éppen

Witkievicz

: Az őrült és az apáca című darabját játszottuk, én alakítottam Walpurgot, az őrült költőt. Ljubiša Ristić és Kusturica Bécsből tartott haza, Belgrádba, s megálltak egy kávéra Szegeden, amit – színházi emberekről lévén szó – természetesen színházunkban fogyasztottak el. Megnézték az előadást, majd utána megvártak. Elmondták, csinálnak egy színházat odaát, volna-e kedvem részt venni a munkában. Magyar, szlovén, horvát, szerb, macedón stb. színészekkel, rendezőkkel dolgoztak. Mindenkit össze akartak szedni, aki számított, mert már akkor sejthették, baj van az országban, így legalább a kultúrában megpróbálták összetartani azt, ami később a délszláv háborúk nyomán darabokra hullott. Óriási élményt jelentett számomra velük dolgozni. Egy sokkal előrehaladottabb színházat ismertem meg akkor, hiszen mi Magyarországon be voltunk zárva, letapadtunk az ’50-es éveknél. Ezt én még nem fogtam fel, csak miután szembesültem a BITEFFEL (belgrádi nemzetközi színházi fesztivál), a kinti előadásokkal. Rádöbbentem, ők egészen mást csináltak. Most, hogy már korosodom, megpróbálom a kettőt valahogy egybegyúrni. Színészként könnyebb, mert sokkal szélesebb eszköztárat használhatok, mint korábban, az ottani tapasztalatok megtanítottak arra, hogy másként is lehet színházat csinálni, ha igaz az, amit játszol. A „jugók”, a románok, a bolgárok ezt nagyon jól csinálták, a balkáni színjátszás óriási volt, s szerintem ma is az.

– Magyarként milyen darabokban játszott?

– A Shakespeare-festen játszottam Hamletet, ezt magyarul csináltuk, a III. Richárdban Richmond grófját szerbül.

– Megtanult szerbül?

– Megtanultam úgy, ahogy lehetett, segítettek a srácok is. Komoly meló volt, de nagyon élveztem. Világhírű színészekkel dolgozhattam együtt, mint amilyen

Rade Šerbedžija, Miodrag Krivokapić

, világhírű rendezőkkel. Ide kívánkozik egy jó sztori. Éppen Belgrádba utaztunk este, előadás után. Megálltunk valahol Újvidék előtt a pusztaság közepén, Kusturica kiszállt az autóból, azt mondta, dolga van. Azt gondoltuk WC-re megy. Elindult a földeken, ment befele, mi meg vártuk. Amikor visszajött, akkor derült ki, hogy egy régi, kidobott halálfalat talált, amelyben a motorosok körbe-körbe hajtottak, vásári mutatványok alkalmával így szórakoztatták a nézőket. Egy hét múlva a halálfal már az egyik darab főszereplője volt, Dušan Jovanović rendező ebben vitte színre a

Titus Andronicust,

a közönség pedig fentről nézte a hordóban zajló eseményeket, miközben a motor ment körbe-körbe. A hordóból kiemelkedett egy nagy antenna, annak a tetejéről beszélt Rade Šerbedžija. Látásmódban kaptam tőlük rengeteget, ebben erősítettek meg. A Don Juant például a tengerparton játszottuk. Bevitték a nézőket hajóval egy szigetre, ahol zsákokra ültették őket, és meggyújtottak egy nagy máglyát. Úgy indították az előadást, hogy a nap lemenő sugaraival erősödött fel a máglya lángja. Mire lehanyatlott a tengerben a nap korongja, az előadás is véget ért, a tűz is elhamvadt, a nézőket pedig hajón visszavitték a szárazföldre. Nagyon profi dolgokat tanultam tőlük, hogy a semmiből hogyan lehet színházat csinálni.

– Piactereken, utcákon, teniszpályákon, állatkertekben, elhagyott téglagyárakban játszották az előadásokat.

– Igen, de volt egy kiváló világosítógárda, amely 3-4 nappal a társulat megérkezése előtt megtekintette a helyszínt. Tengerparti városokban mindig megkeresték a templomteret, ahova sikárok vezettek. Ezeket kellett csak egy-egy lámpával megvilágítaniuk, a közönségnek pedig nem volt székük, csak homokkal teli zsákok álltak a rendelkezésükre.

– Visszatérve Szegedre, milyen színház áll közel a szívéhez, milyen előadásokban játszik szívesen?

– Mindenevő vagyok, mindent elvállalok, nem válogatok. Most a La Mancha lovagjára készülök. A veszprémi kitérőm alatt játszottam már a darabot egy másik fordításban, de nagyon megörültem a mostani felkérésnek. Balesetem (

Tamás kerékpárbalesetet szenvedett, eltörött 4 bordája és átfúródott a tüdeje - a szerk.

) visszavetett a munkában, így csak később tudok beállni.

– Ötvenedik születésnapját így a kórházban „ünnepelte”?

– Sajnos, igen, a kórházban feküdtem egyedül egy szobában. Úgy fogom ezt fel, mint egyfajta jelzést, vigyázzak, mert valami bekövetkezik…

– Vagy gyalogosan közlekedjen a jövőben…

– Ja, de a kerékpározást sem szeretném azért abbahagyni.

– Az írókat ars poeticájukról szokás kérdezni, önnek van-e valamilyen színházi hitvallása?

– Kállai tanár úrtól megtanultam, soha nem kértem szerepet, amit rám osztottak, azt eljátszottam. Magyarországon, aki egyszer egy főszerepet eljátszott, meg volt róla győződve, hogy neki világ életében most már főszerepeket kell játszania. Hát nem. Az egyik darabban te játszod a főszerepet, a másikban meg egy nagyon pici szerepet kapsz, de az is ugyanolyan fontos, jó szerep, ugyanolyan jól kell megcsinálni. Társulati tagnak kell lenni ahhoz, hogy ezt megértsd. Vannak bizonyos hierarchiák, de attól függetlenül mindenkinek meg kell csinálnia mindent. Minden munkát a legjobb tudásunk szerint kell elvégeznünk. Régen azt mondták, amikor felmegy a függöny, akkor elválik a sz… a májtól. Nincs mese, nem lehet magyarázkodni, ki, mit akart, és mire gondolt.

– Akkor mindörökké Szeged, amíg tart a színészi pályája?

– Nem szándékozom elmenni, ha csak a színházban valami baj nem történne.

– Nem tudják visszautasíthatatlan ajánlattal elcsalogatni?

– Nem, mert ismerem az egészet, bárhova mennék, tudom, mi várna rám, nem biztos, hogy jól érezném magam másutt.

– A volt jugoszláv kollégák vagy mások nem hívták?

–

Vito Taufer

szlovén rendezővel most a nyáron találkoztam. Az a baj, hogy nem tudok idegen nyelvet olyan jól, ahogyan azt a szakma megköveteli. Ez a magyar színész átka. Sokkal több energiát kellene fektetnem abba, hogy egyáltalán jól mondjam el a szöveget, mint hogy játsszak. Ebből nem jönnék ki jól.

Rade Šerbedžija

például a világ egyik legjobb színésze, Hollywoodban is karriert csinált, de szlávos angol kiejtése miatt többnyire orosz rosszfiú szerepeket bíznak rá másodrangú produkciókban. Hiába tud ezerszer többet, mint bármelyik angol, amerikai vagy francia sztárszínész, a nyelv hátráltatja. Nem véletlenül nevezik a színházat a nyelv művészetének. A délszláv háború kitörése előtt szétesett Ristić társulata, a színészek egy része Mexikóba, majd az USA-ba távozott, egy részük Franciaországba. Akkor döntöttem, nem tartok velük, inkább hazajövök, hiszen minden Szegedhez kötött.

– Kiből lehet ma jó színész?

– Ebben a szakmában aki jó színész szeretne lenni, azt soha nem éri el, mert minél régebb óta van a pályán, annál több kérdés merül fel benne önmagával szemben. Egyre nagyobb az elvárás. Türelmesnek kell lennie mindenkinek a másikhoz. Akiben tehetség lakozik, annak nem szabad nagyképűnek lennie, minél több alázat szükséges ezen a pályán.

– A világirodalom szinte minden fontosabb szerepét eljátszotta, kimaradt valami?

– Nem igazán, valóban szinte minden lényegesebb szerep megvolt, ezért sem tud egy rendező elcsábítani olyan szöveggel, hogy gyere hozzám, majd eljátszod ezt, meg azt. Ami érdekelt, mindent eljátszottam. Ha érkezne is hasonló felkérés, akkor sem a szerep, hanem az ember, a rendező, érdekelne, az ő világ- és színházlátására lennék inkább kíváncsi.