Szegedre látogatott A martfűi rém + FOTÓK, KRITIKA, VIDEÓ

martfuirem

A Belvárosi Moziban tartott vetítést követően a rendező, az operatőr és a főszereplő beszélt az új magyar filmről. Az összes gyilkosságot vászonra vitte Sopsits Árpád, mert csak így értheti meg a néző a gyilkos eldurvulását.

„Ha csak egy thrillert akarok csinálni akkor nem ezt valósítom meg” – mondta Sopsits Árpád Szegeden született rendező A martfűi rém című „társadalompolitikai pszicho-thriller” premier előtti vetítését követő beszélgetésén kedden a Belvárosi Moziban.

A cipőgyárban dolgozó gyilkos legalább négy nőt ölt meg, s kettőt megsebesített, egy ember pedig ártatlanul ült 11 évet miatta. Kovács Péter végül 1968-ban akasztással fejezte be földi pályafutását, de a sorozatgyilkos még ma is beszédtéma a Jász-Nagykun-Szolnok megyei településen.

A martfűi rém csupán a valóságon alapuló műfaji film, de Sopsits a hitelesség érdekében 3500-4000 oldal bírósági iratot olvasott át, fotókat csinált a tetthelyekről, szemtanúkkal beszélt, s végül elkezdte keresni a forgatási helyszíneket már a támogatói döntés előtt. A rendező elmondta, először az 1970-es években hallott az esetről, a védőügyvéd beszélt a perről a rádióban, de az akkori főiskolai hallgató úgy vélte, csak az igazság egy részét bontották ki. A rendszerváltozás előtt lehetetlen feladat lett volna a téma feldolgozása, de a 2000-es években is visszadobták egy filmsorozat tervét, mert túl brutálisnak találták (a valóságot).

a_martfui_rem_kozonsegtalalkozo014kf

Három évvel ezelőtt porolta le újból a filmterveket, s végül hosszas egyeztetéseket követően elkészülhetett a thriller 510 millió forint állami támogatással. Nehezen bírta meggyőzni a szakembereket, hogy képes három réteget – az áldozatot, a gyilkost, az ügyészt – bemutatni, de az elképzelés működött, sikerült megtartani a tervezett egyensúlyt. Szabó Gábor operatőr a jelenetek alapján a thriller, a rendőrségi nyomozás és a privát élet szeleteire bontotta A martfűi rémet. 21 éves korhatárt szerettek volna, de ezt jogilag nem engedték, így került a filmre a 18-as karika. A filmet fokozatosan húzták meg, 3 óra 10 perc helyett végül mintegy kétórás lett – ez a forgalmazás szempontjából volt fontos.

Sopsits a film forgatása közben is ragaszkodott az elképzeléseihez, bár saját bevallása szerint Szabó Gábor ötleteinek 60-70 százalékát elfogadta, szinte szimbiózisban dolgoztak. Szándékosan törekedtek arra, hogy ne legyenek egyformák a gyilkosságok, vagy azok megjelenítései. Kritizálták őket azért, mert az összes gyilkosságot bemutatják, de a rendező azt gondolja, hogy csak így mutatható be a gyilkos becsavarodása, az, hogy egyre brutálisabb módon kell ölnie vágyai kielégítése miatt. Igyekeztek minimalizálni a vér jelenlétét, az ütések helyett is hangok és árnyak vannak.

A sorozatgyilkost alakító Hajduk Károly izgalmas feladatnak találta a gyilkos megformálását. A martfűi rém annyira szélsőséges alak, akivel az átlagember remélhetőleg soha nem találkozik.

A filmet csütörtöktől vetítik a magyar mozik.

✍Kórkép Kádár kommunizmusáról
Tagadhatatlanul hiánypótló mű Sopsits Árpád rendezése, habár az utóbbi években egyre több jó, vagy legalábbis megfelelően felépített zsánerfilm készült hazánkban. A martfűi rém a történelmi teret, a múlt társadalmát felelevenítő valódi pszicho-thriller, ami visszaadja a 1956 utáni Magyarország hangulatát mind a képi világban, mind az előkerülő szituációkban.

A Szabó Gábor kezét dicsérő kiváló operatőri munka és a történelmi kor aprólékos felelevenítése leköti a nézőt – a ruhák, a hajviselet, s a gépjárművek kínosan precízen évjáratnak megfelelőek (talán egy-két kivétellel az utóbbiaknál, mint egy 1969-es Skoda 1000 MB 1967-ben – de inkább ne menjünk bele a szőrszálak hasogatásába) –, mégis úgy érezzük, hogy túl hosszú a film 121 (főcím nélkül 116) perce, egy másfél órás változatban kevesebb üresjárat lenne. Az 1956-os cselekedetekre visszautalás, az állami szerveken és a párton belüli besúgás, a pártszervek működésének bemutatása, a (könnyű)ipar erőltetett fejlesztésének megjelenése segíti, hogy a martfűi rémet körülvevő világot megértsük. Azt az országot, ahol márpedig „nincsenek sorozatgyilkosok”.

A zene néhol mintha kissé tolakodó lenne, egy ilyen alkotásban a hangtól elsősorban a jelenet, a film szolgálatát várnánk el. Habár a rendező megindokolta szerepét, mi mégis kissé öncélúnak éreztük az összes gyilkosság megjelenítését, a harmadik, negyedik támadásnál már megszokottnak éreztük a tettet – nem tudtuk kellően felfogni a kor emberének döbbenetét, amit még talán éreztünk az elején. Ennek ellenére egyáltalán nem torkollik erőszakorgiába a film, mégis érdemesebb lett volna ezt még finomabban jellemezni, s ritkábban alkalmazni, csak ott mutatva, ahol ez feltétlenül szükséges.

Merész próbálkozásnak tűnt, hogy nem emel ki egy szálat a rendező-író, hanem több párhuzamos valóságot mozgat. Annak ellenére, hogy egyszerre hat ember történetét kell követnünk, mégsem vesztjük el a fonalat, hanem ezek egy nagy valóságot teremtenek a néző számára.

A színészekre sem lehet panaszunk. A gyilkost alakító Hajduk Károlyról elhisszük, hogy a nappal békés munkásnak tűnő ember, az átlagos családapa, a rossz férj éjjel pszichopata gyilkossá válik, s az igazságért mindennel szemben küzdő kölyökképű ügyész, Bárnai Péter is tényleg biztos abban, hogy el lehet őt kapni. A Jászberényi Gábor által játszott ártatlanul bebörtönzött áldozat és a sorozatgyilkos külső hasonlóságai és belső különbségei pedig szépen kirajzolódnak a jó színészi játék miatt.

Összefoglalva szavainkat, úgy gondoljuk, hogy az alkotásai erényei jóval jelentősebbek az apróbb problémáknál. A valóságot nem teljesen leképező, csupán azon alapuló alkotás valódi illúziót nyújt a kora kádári Magyarországról, s egy olyan pszichopata gyilkosról, aki bármelyik szomszédunk, munkatársunk lehetne – ahogy erre maguk a szereplők is rájönnek. Ha kultuszfilm nem is válik belőle, de az bizonyos, hogy a moziból kilépő látogató úgy fogja érezni, ezt az alkotást szabad és kell újra megnézni.

0 hozzászólás

Kattintson ide! (automatikus fordítás)


Kattintson ide a kép beszúrásához.