Vélemény: Német vétó a szerb integrációra?

A későbbiek során a II. világháború eseményeit kutató és leíró történészek egyértelműsítették: Erdély, a Délvidék, Baranya és Muravidék magyar és német lakosságát előbb az orosz, majd román és a szerb megszállók, illetve az akkori szóhasználatban - felszabadítók kínozták, gyűjtőtáborokba vitték és többségüket kivégezték.

Nem volt ugyan hétpecsétes titok, legalábbis azok számára nem, akik figyelemmel kísérik az európai integrációs folyamatok alakulását, mégis a meglepetés erejével hatott a hír, miszerint a németeknek Szerbia EU-tagjelöltségével kapcsolatosan aggályaik, sőt, ellenvetéseik is vannak. Mindez az úgynevezett általános ügyek tanácsában hangzott el a minap, melynek a tagjai a 27 uniós ország külügyminiszterei, az európai országokkal foglalkozó miniszterei és államtitkárai. Mint általában már elfogadott gyakorlat: az ilyen nagy horderejű kérdésekben nem szivárog ki semmi konkrétum, semmi kézzelfogható, amibe azután kapaszkodni lehet és felépíteni egy elfogadható teóriát az aggályok létrejöttét illetően. Arra sem történt utalás, hogy a németek miért tartanak ki ilyen szilárdan elutasító álláspontjuk mellett és miért akadályozzák a balkáni ország csatlakozási tárgyalásainak megkezdését. A diplomácia műhelytitkait (néha talán a boszorkánykonyha kifejezés jobban illenék hozzá…) nagyon nehéz kifürkészni, ám, időnként kiderül, hogy a magatartás és a megnyilatkozás mozgatórúgóját nem a mában, hanem a múltban kell keresni. Nincs kizárva, hogy ezúttal is erről van szó. Az ugyebár történelmi tény, hogy a második világháborúban Szerbia, illetve akkor még az egész Jugoszlávia, ádáz harcot folytatott a náci megszállók ellen. E harcból a Josip Broz Tito vezette partizánok kerültek ki győztesen. A hatalmas győzelem (ami nem jöhetett volna létre az oroszok és a nyugati szövetséges erők hathatós támogatása nélkül) évtizedekre meghatározta és megerősítette a délszlávok nemzeti öntudatát, a legyőzhetetlenségükbe vetett hitüket! Ezzel a jelenséggel egyébként ma is találkozunk, nem is oly' ritkán. A háborút követő hónapokban és években azonban történt egy s más déli szomszédunknál, jelesül olyan tragikus események egész sora, melyeket nem lehet, nem is szabad elfelejteni. Egészen pontosan: a győzelemittas partizánok, majd a belőlük verbuvált közigazgatási hivatalnokok olyan vérengzést követtek el - Tito marsall tudtával és támogatásával -, méghozzá elsősorban a mai Szerbia Vajdaság nevű tartományában, hogy afelett nehéz napirendre térni. A kollektív bűnösség elve alapján mészároltak le több tízezer magyart, az ott élő német nemzetiségűeket pedig kitelepítették, gyűjtőtáborokba zárták, vagy a legrosszabb esetben: őket is likvidálták. A történészek sokáig nem foglalkoztak, igaz, nem is nagyon foglalkozhattak ezekkel a szörnyűségekkel. Először Nagy Ferenc, a száműzött magyar miniszterelnök írt Küzdelem a vasfüggöny mögött címmel egy tényfeltáró könyvet Amerikában. Az 1948-ban papírra vetett sorokból tudunk először nyilvánosan a németek magyarországi és délvidéki elűzetéséről, valamint a vajdasági magyarok körében elkövetett atrocitásokról. Csaknem egy évtizeddel később, 1957-ben Clevelandban Hommonay Elemér ír egy angol nyelvű röpiratot, amelyben a többi között a Tito-partizánok kegyetlenkedéseit említi, a magyarok tömeges kivégzéseiről is hírt ad. Ugyanakkor ebben a röpiratban találunk utalást arra, hogy a Délvidéken és Horvátország északi területein mintegy 150 ezer német polgári személyt gyilkoltak meg. (Ezt a történészek későbbi kutatásai cáfolták és túlzónak minősítették, de tény, hogy rengeteg német nemzetiségű ártatlan polgárt is kivégeztek a vérgőzös gyilkolásban élvezetet találó partizánok. Akiket ezért később kitüntetett a rezsim.) A későbbiek során a II. világháború eseményeit kutató és leíró történészek egyértelműsítették: Erdély, a Délvidék, Baranya és Muravidék magyar és német lakosságát előbb az orosz, majd román és a szerb megszállók, illetve az akkori szóhasználatban - felszabadítók kínozták, gyűjtőtáborokba vitték és többségüket kivégezték. Valamivel enyhébb elbírálásban részesültek a magyarországi németek - őket „csak” kitelepítették. Még egy 1945. december 29-én hozott kormányrendelet alapján kezdték el az itt élő német lakosság kitelepítését, tekintet nélkül arra, hogy részt vettek-e a náci rezsim támogatásában vagy sem, s három év alatt mintegy 185 ezer német ajkú állampolgárnak kellett elhagynia szülőföldjét, illetve hazáját. Teltek az évek, a német újjáépítés lendületet vett, észlelhető és tapintható volt a gazdasági fejlődés, nagy szükség mutatkozott az olcsó munkaerőre. Mindeközben Tito Jugoszláviája, a győztes fél diadalmámorából lassan a szegénység poklába süllyedt. A munkanélküliség problémáját kezelendő, az öreg partizán megnyitotta határokat, s mehettek a „jugók” külföldre munkát vállalni. Ezt meg is tették. Csaknem másfél milliónyian távoztak a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a Balkánról. A legtöbben az egykori vesztes országába - az NSZK-ba. (Voltak közöttük egykori veteránok, akik még harcoltak a német megszállók ellen. Mi több, ezzel el dicsekedtek!) Mindenki csak néhány évet tervezett idegenben, hogy azután az összegyűjtött pénzen otthon házat, földet, kisipari műhelyt vásároljon. Azután kint ragadt. Ma már a harmadik generáció él „ideiglenes munkavállaláson” a németeknél, meg a fejlett nyugati államokban. Ez tehát a mostani helyzet. A XXI. század Európájának ezzel a migráció adta helyzettel már úgy tűnik meg kell békélnie. Ám fentebb idézett, több mint 60 évvel ezelőtt történt, sajnálatos eseményeket nyílván a németek sem felejtették el. Most pedig, amikor a szerbiai igazságtalan restitúciós törvény ügye volt terítéken, s amikor ez ellen a magyar kormány felemelte a hangját, gyakran elhangzott, hogy ha a magyarok ilyen hátrányos helyzetbe kerülnek az említett jogszabály folytán, akkor az a németeket is ugyanilyen kellemetlenül érinti. A Szerbiában élő német kisebbségi érdekszervezetek is tiltakoztak ellene, s a német kormány is rosszallását fejezte ki. (Igaz, azóta a szerbek újabb jogszabályt hoztak, ezzel mintegy helyreigazítva a magyarok, a németek és többi kisebbség számára tett hátrányos megkülönböztetést.) A napokban Brüsszelben tanácskoznak az EU állam- és kormányfői. Ott ismét szóba kerül ez a kérdés a további európai integrációs tevékenység kapcsán. S hogy lesz-e német vétó, az ott mindenképpen kiderül.