Ez már tényleg az őszutó...

Ahány vidék, annyi nevét használták: mondták a régiek Szent András havának, akárcsak Mindenszentek havának, néhol a Nyilas titulust kapta, másutt meg a disznótorra utalás volt a profán jelzője. Vagyis, egyszerűen: november. Aztán némi melankolikus felhanggal: őszutó. De van egy rideg, zord neve is: Enyészet hava. Amikor a természet – a bihari remete, Bessenyei György két és fél évszázada leírt szavaival – „deresült őszben öregszik meg végre”.  A költő és császári testőrtiszt, a felvilágosodás emblematikus alakja Az esztendőnek négy részeirül című versfüzérében elköszön a télbe vivő évszaktól, amikor minden „meghalaványodik, / színe az hideggel őszül s ráncosodik”, amkor a falevelek „a bujdosó széllel alá s fel repdesnek”, s amikor „a gondos természet megfáradt, szunnyadoz, / Javait kiadta; nyugszik már s álmodoz.”

Az angol romantika nagyja, a „szépség költője”, John Keats úgy mondja: ősszel a „Halk párák s édes ízek évszaka” jön el. De megy is, a halk párák már nem sokáig uralják a reggeleket. A mi literárusunk, Kosztolányi Dezső akárhányszor versbe foglalja az őszt, mindannyiszor búskomorrá válik. „Most itt az ősz és én vagyok az ősz, / és régi bútól vemhes újra versem” – így nyitja az Őszi koncert című felelgetős bravúrversét. Ami egy zene nélküli bizarr oratórium, abban mindenki elmondja őszbúcsúztatóját: a tó, a folyó, a liget, a rét, a fák, az ég, az eső, a fellegek, a viharok. De mindez csak fölvezetés egy nő és egy férfi megrázó párbeszédéhez, ami már nem csupán az ősztől, hanem az illúzióktól való búcsúzás.

Igen, ez az ősz: szomorúságévszak. És az életfájdalmat mindvégig magával cipelő zseni, a Tisza és a város hódolója mi mást idézne meg, mint a végső búcsút. Pedig még csak 1908-at írtak Ősz-verse keletkezésekor; de mit lehet tenni, ha egy költő százszor már megírta a végzet közeledtét – hát megírja százegyedszer. Ilyen szívbe markolóan:

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.