A Dugonics zárlat alatt - 1948

Hetvenhárom évvel ezelőtt, a nyár derekán a piszkos munka már elvégeztetett: a nagymúltú egyházi iskolák zár alá vétele megtörtént. Az államosítási törvény ugyan csak június 16-án született meg, de már napokkal előtte, 11-én azonnali zárlatot írt elő egy kormányrendelet. Hogy ez nem jogszerű? Így ment ez akkortájt.

Július 30-a volt. Az országos hírű szegedi gimnázium, a Dugonics András nevét viselő szellemi műhely még „állt a talpán”, s ennek oka: túl nagy falat volt. Hát persze, a több mint két évszázad alatt a piarista zászlóshajó hatalmas szellemi és materiális értéktömeget halmozott fel: csupán könyvtárának és természettudományi tárának lajstromozása hetekbe tellett. Ám július utolsó napjaira a fővárosi küldöttek végeztek: 30-án az iskolafelszámoló miniszteri bizottság megsemmisítő pecsétet nyomott a legendás iskola anyakönyvébe.

Szeptemberben aztán megindult az oktatás a régi épületben – immár állami cégér alatt, és egy önfelmentő, ordas hazugsággal: „Az államosított intézmény a működését egy tönkrement iskolában kezdte meg.” Hogy ez mennyire hazug állítás volt, tudta mindenki. A szegedi „piar” az egyik legrangosabb volt az országban, tudós tanárokkal, méltó iskolaépületben, tökéletes felszereltséggel. De hazudni kellett, hogy a szégyenletes országgyűlési határozatot, az egyházi oktatást megsemmisítő 1948-as XXXIII. számú törvényt némiképp igazolni tudják.

Az új tanigazgatóság írni kezdte az immár állami gimnázium történetét – amely nem lett hosszú. Sőt, kínosan rövid: a nehezen verbuvált tanári gárda nyomába se léphetett az előzőnek, közutálattal övezve csak kínlódtak, a színvonal kritikán aluli volt. Végül egyetlen évi kudarcos működés után az iskola egyszerűen megszűnt. A diákokat szétszórták más intézményekbe.

A kommunista hatalom ebben az időben már felismerte: az akció előtt nem „dolgozták meg” eléggé a közvéleményt s az egyházi iskolák társadalmát. Amikor azon a tavaszon a pártvezetés megérezte az országos ellenállás erejét, fenyegetéssel és perekkel igyekezett a születendő törvény előtt simává tenni az utat: felekezeti tanárokat kényszerítettek arra, hogy maguk kérjék az államosítást. Az országban mindenfelé buzdító gyűléseket szerveztek, agitátoraik járták az iskolákat. A hatalom végül elérte célját, de az ellenállásnak számos áldozata lett: közéleti emberek és papok, akik tiltakozni mertek. Meghurcolták őket, sokukat börtönbe vetették, vagy ítélet nélkül internálták. Ez egy külön fejezetet igénylő, tragikus történet.

Visszatérve a Dugonics gimnáziumra: hibernált állapotban várta az újjászületést. A rendszerváltás után ez megtörtént. A korszakos hatású irodalomtörténész, Péter László írja a Piarista seregszámla című esszéjében, hogy a szegedi kegyes oskola története hősköltemény: „Hősei részben a kiváló tudós tanárok, részben az alma materből kibocsátott kiváló tanítványok. A modern Magyarország – mondta Bálint Sándor az iskola 1943. november 21-i Kalazancius ünnepélyén – aligha épülhetett volna föl piarista ihletés nélkül. (…) A szegedi oskola híres volt nemzeti és vallási türelmességéről. Mint csaknem másfél évszázadon át a Délvidék egyetlen középiskolája, befogadta Arad, Csanád, Temes, Torontál német, szerb és román fiait is. A pietás szelleme – idézem ismét Bálint Sándort – egyesíti és hatja át a szegedi
polgárfiat és arisztokrata csemetét, magyart és idegent, keresztényt és zsidót egyaránt. A 18. század magyar piarista humanizmusa itt Szegeden előkelő ízléssel, nemes alkalmazkodással szolgálta a magyar patriotizmus szentistváni eszményét.”

Péter László hosszan sorolja a kiemelkedő tudósokat, művészeket, egyházi méltóságokat, akik hazai, sokan közülük pedig nemzetközi megmérettetésben is méltóan helytálltak. Az első két évszázad alatt – Lippay György 1921-es adata szerint – majdnem százezer, pontosan 99 336 diákja volt a kegyesrendiek szegedi gimnáziumának. Ma vajon mennyinél tarthatnak…?

Várkonyi Balázs