„Nem lesz ebből baj, fiatalember?” – Szeged és a rendszerváltozás több mint negyedévszázad távlatából

1956-ról és a rendszerváltásról tartottak konferenciát Szegeden. A kutató dokumentumai kiegészítették az események résztvevőinek emlékeit. Az 1989 óta eltelt időszakot ugyan másképp látják, de a demokratikus átalakulást ma is fontosnak tartják. Szubjektív beszámolónk a „Tetthelyre hívás” konferenciáról.

Mintha 27 éve még egy irányba tartottak volna a demokráciát kívánók. Habár ez minden bizonnyal nem teljesen volt igaz, ezt éreztük a „Tetthelyre hívás” – 1956 a szegedi 1989-ben című tegnapi konferencián. Az önkormányzat és a Nagy Imre Társaság Szegedi Szervezete által tartott rendezvényen megjelent a teljes egykori szegedi ellenzék, az MSZMP Reformkörös tagjaitól az SZDSZ-en át az MDF-ig. Érdekes kettősséget jelentett, hogy a visszaemlékezők mellett a téma kutatói is előadtak, a levéltári források kiegészítették a néhol már megkopott emlékeket. Pedig az állambiztonság, a sokat emlegetett III/III helyi vezetői tudták, hogy baj lesz – legalábbis számukra. Borúlátó elemzésekkel készültek 1988-ban a következő időszakra. Erősödő ellenzéki csoportokat, növekvő értelmiségi elégedetlenséget vizionáltak. Ez ellen megpróbáltak fellépni, de sikertelenül.

Révész Béla

, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának docense rengeteg dokumentummal támasztotta alá előadását.

1988. március 15-én volt az utolsó megtorolt nemzeti ünnep. Budapesten 15 ezren tüntettek, ebből legalább 100-120 olyan fiatal, aki kokárdával a mellén a gyorsvonattal utazott a fővárosba. Szegeden Ifjú Gárdisták, önkéntes rendőrök, egyenruhások és civilek is figyeltek. Még a Kiskunság déli részének határőreit is készenlétbe helyezték, ha az egy perc alatt bevethető, tűzoltóság épületében elrejtett vízágyúval felszerelt tűzoltóautó nem hűtené le a forradalomra emlékezők kedélyeit. Azt is utasításba adták, hogy a spontán koszorúzást engedni kell, de a túlbiztosítottság látszatát viszont kerülni szükséges. Végül 12 egyetemistát állítottak elő, mert ittas állapotban nem teljesen a Pártéval megegyező álláspontot képviseltek. Gondos kezek ezeket és más ellenzéki eseményeket is megírták egy-egy jelentés keretében. A jelentettek és a jelentők között is feltűntek ismert nevek – az

utóbbiak közé tartozott

Bikádi János

rendőr százados, aki később a Cserepes sori piac vezetőjeként futott be karriert. Pedig egyre többen elégedetlenkedtek. 1989 februárjában 18 alternatív szerveződésnek volt helyi csoportja, nem sokkal később már 43-nak. Révész Béla megjegyezte, sok helyen azt állítják, Budapest után Szegeden voltak a legerősebbek az ellenzéki mozgalmak.

Ezeket fogta össze az Ellenzéki Kerekasztal. Az egyik jelentés szerint benne voltak a kisgazdák (FKGP), a szociáldemokraták (MSZDP), a szabad demokraták (SZDSZ) és a Magyar Demokrata Fórum (MDF) helyi szervezetei.

Póda Jenő

volt a Szegedi Ellenzéki Kerekasztal elnöke és megszervezője. Habár ugyanabban az időszakban lépett be az MDF-be, számára mégis fontosabb volt az a szervezet, amely az országban elsőként alakult meg kerekasztal néven 1989. január 14-én. Tudatosan ernyőszervezetként működtek, egy közös cél mozgatta őket: az alkotmányos demokrácia létrehozása, a rendszer megjavítása helyett valami gyökeresen új megalkotása. Miután a rendszer ellenzékét alkották, így másképp is látták a világot, mint a Reformkörösök. Érezték, hogy vannak különböző nézetek a Magyar Szocialista Munkáspárton (MSZMP) belül, de a konkrét belső töréseket nem látták. A jelenleg már kereszténydemokrata önkormányzati képviselő kissé szomorúan jegyezte meg, a mai viszonyokkal ellentétben volt személyes kapcsolat, párbeszéd a más világnézetűekkel. Konstruktív eszmecserét tudtak folytatni nemcsak a Reformkörök tagjaival, hanem a pártbizottság embereivel. ’56-os kopjafát is kívánt emelni a kerekasztal, az elintézését rábízták Póda Jenőre. A tanács építési és műszaki alosztályához irányították. Ott megkérdezték tőle, hogy van-e kérvénye. Nem volt, de kapott egy fehér lapot, megírta. Ezt követően a helyszínrajzot kérték. Ezzel sem rendelkezett, de adtak még egy lapot, s megrajzolta. „Jó viszonyt ápolt a valósággal” – állította a „műről” Póda Jenő, aki matematikusként végzett. Egy réztáblát is szerettek volna. Természetesen kérték, hogy diktálja le a szöveget: „Az 1956-os forradalom és szabadságharc…”. Ekkor inkább azt javasolták, írja le ezt is: „Az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatai emlékére”. Az ügyintézés végeztével az akkor 29 éves politikus szemébe nézett a körülbelül 55 éves osztályvezető nő: „Nem lesz ebből baj, fiatalember?”

Nem lett baj. Az avatás megtörtént, amely emlékei szerint optimista hangulatában érte

Jankó Attilát

, az SZDSZ helyi vezetőjét. Ő is tudósításokat írt 1989 január elejétől 1989 augusztus huszadikáig, de nem ugyanúgy, mint a III/III emberei, mert ő

Molnár Máté

álnéven a Szabad Európa Rádió (SZER) tudósítójaként működött. „A hallgatás és mellébeszélés korában nőtt fel”, már 1979 őszén csatlakozott az ellenzékhez, később szamizdatokat is terjesztett. A SZER-nél azt kérték tőle, hogy csak tudósítson, de ne kommentáljon. Nem mindig sikerült, a Münnich Ferenc Társaság gyűléséről úgy számolt be, mint egy bohózatról. Nem bukott le azonnal, pedig egyetlen kívülálló volt, s még folyamatosan jegyzetelt is. Előbb

Ökrös Tamást

sejtették a Molnár Máté álnév alatt, de később rájöttek, hogy valójában ő az – valószínűleg a müncheni rádióba épült be a népköztársaság embere. 1989 februárjában egy cikket írt szerzőtársával, s azt jósolták, hiába a demokratikus változás, öt éven belül az utódpárt kerül hatalomra, mert a szavazópolgárok összekötik a többpártrendszert a várható munkanélküliséggel, nehézségekkel. Azt tartotta volna jónak, ha az MSZMP is kormányon marad egy koalíció részeként – vigyék el a balhét ők. A cikk végül nem jelent meg, 1994-ben pedig az SZDSZ „egy kikényszerített kompromisszum” eredményeképpen az MSZP-vel alakított kormányt. A rendszerváltás várható következményeivel kapcsolatban pedig 26 éve a helyi lapban

Faludy Györgyöt

idézte: sosem a legjobb, vagy a legrosszabb dolgok következnek be, hanem a legundorítóbbak.