Erős középosztály nélkül sem a szegénység nem enyhül, sem a jövő nem lesz szebb

S ennek megteremtéséhez az egyik lépés a kibővített CSOK. Mert adófizetők nélkül a szegényeken nem tud segíteni az állam. Ma még vagyunk elegen, de évtizedek múltán nem biztos, hogy így lesz.

„Többet sem megyek sváb lagziba, olyan rossz volt a bor” – mondta egy bunyevác barátom ironizálva pár éve. A mondatot azóta magam is többször elismételtem tanárként, néha a sztereotípiákat érzékeltettem vele, de elsősorban a 18. századi benépesítési hullám tekintetében vettem elő. Azt mondták ugyanis, hogy míg a sváb takarékos, több pénzt akar keresni, így a jó bort eladja, a rosszat megissza, a magyar fordítva cselekszik, a finom nedűt elfogyasztja, a hitványtól megválik.

Az ellentétek nőttek, végül a II. világháború után a hazai német kisebbség jelentős részét kitelepítették, a többség pedig ugyanolyan közönnyel nézte ezt, mint alig két évvel korábban a zsidó lakosság deportálását, sőt tapsoltak hozzá, hogy a svábok egy batyuval jöttek, egy batyuval mennek. Napjaink népszerű neomarxista közgazdásza

Thomas Piketty

, A tőke XXI. században című munkáját egyre többen forgatják. Nem mindenki lelkesedik a kötetért, sokan kritizálják, mert a kapitalizmus megmentése céljából pont magával a rendszerrel menne szembe. A francia kutató azon állítását azonban nem vitatják, amely szerint hosszabb távon a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek a jelenlegi gazdasági folyamatok alapján. A tavalyi év vitathatatlanul a migrációról szólt hazánkban és Európában is. A

Samuel P. Huntington

által megjósolt szíriai, pakisztáni, iraki, líbiai migránsok (5.1. táblázat a kötetben) megérkeztek, partra szálltak Lampadusa szigetén, begyalogoltak Szeged belvárosáig. Habár a különböző nyugati médiumok a gyermekek, nők képeivel voltak tele, ez csak a valóság kis szelete volt, a többség az amerikai gondolkodó által megjósolt 15-24 év közötti korú férfiakból került ki, akik Huntington szerint hajlamosabbak a migrációra, de egyben az iszlám fundamentalista nézetek elfogadására is. Az Afganisztánból érkezettek jelentős hányada szegény, analfabéta, hazája nem volt képes munkaalkalmat teremteni számára.

A kormány az új CSOK-kal (családi otthonteremtési kedvezmény) a gyermekkel rendelkező családokat kívánja helyzetbe hozni, az ő lakáshoz, házhoz jutásukat próbálja segíteni a maga eszközeivel.

Lakner Zoltán

MSZP-közeli politológusnak azonban

nem tetszik sem az

, hogy a gyermekvállaláshoz kötik a lakástámogatást, sem az, hogy a kedvezményes hitelt hitelképességre adnak, sőt elvárják a fél év munkaviszony meglétét. Úgy látja, ez elsősorban az „öngondoskodókat” erősíti, s egy huszárvágással már a felső tíz százalékról szól, szinte összemosva a középosztályt és a milliárdosokat, mint egy jó kommunista ’49-ben. Szegeden elegendőnek, sőt soknak tűnik a 35 millió forint, az Index viszont arról cikkezik, hogy Budapesten ez mennyire kevés. Csak a megyeszékhelyen 511 házat és 53 lakást hirdetnek ezen összeg felett az egyik népszerű ingatlanos portálon…

Mert valójában ez az intézkedéscsomag nem a gazdagokat segíti, hanem azt a polgári réteget, amelynek hiányát évtizedek óta érezzük. Ironikusan említi a vélemény azt is, hogy „jó helyre kell születnie a gyermeknek.” Szomorú, de sajnos kikerülhetetlen tény, hogy előnyben vannak azon diákok társaikhoz képest, ahol több a könyv, futja magánórákra, külföldi utazásokra, ezt még a fejlett országokban sem tudják kiküszöbölni. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire nehéz kitörni egy francia, vagy svéd nagyvárosi arab gettóból, no-go zónából, vagy a szegedi tanodák működésére mekkora szükség van egy olyan egyetemi városban, ahol évente tanárok százait bocsátják ki az SZTE falai közül. A magyar államnak igenis kötelessége elősegíteni, hogy minél több jó adófizetőnk legyen a következő évtizedekben, s ne legyen szükségünk olyan bevándorlókra, akiknek beilleszkedése kétes. Szükséges biztatnia azokat, akik úgy érzik, nem tudnak vállalni gyermeket, nem azért, mert nem bírnák felnevelni, hanem, mert úgy érzik, nem tudnák megadni a saját maguk által meghatározott maximumot. Felelőtlenség lenne azonban támogatni azokat a születéseket, ahol a példa a nem dolgozó szülő, s a segélyekből való megélés (ezt hangsúlyozottan származástól függetlenül értem!), mert első a családi minta, s csak ezek mögött kullog a társadalom, a tanár, a tananyagban megjelenő ideák. Piketty, a 18. századi délvidéki magyar jobbágy példája is azt mutatja, a szegénység még nagyobb szegénységet szül, amin enyhíteni lehet az adófizető polgárok pénzén, de megoldani nem. Egyszer már – a Fészekrakó programmal - próbálták a jelenlegi feltételek nélkül lakhatáshoz juttatni az érintetteket, de nem sikerült, nem is sikerülhetett a próbálkozás mindenki esetében, mert egy lakást nemcsak megvenni, hanem fenntartani is kell. Egyre gépesítettebb világunkban a képesítetlen munkavállalókra fokozatosan kevesebb a szükség, s közben a részben képzetlen személyeket beáramoltató migráció nem áll meg, most is tízezrek igyekeznek Németországba, Svédországba – ma már hazánkat elkerülve. Nem várhatjuk, hogy a családpolitikai, nyugdíjbefizetési problémákat mások oldják meg helyettünk, egy ismeretlen tömeg. Nemcsak Huntington, hanem a párizsi, kölni események is erre intenek minket. El kell fogadnunk, hogy Nyugat-Európát nem segélyekkel, hanem munkával lehet utolérni, ehhez pedig képzett fiatalok kellenek, akik pótolják a Baby Boom korszakban (körülbelül 1946-1965 között) született nyugdíjba vonuló munkavállalókat.