Vélemény: Riszpekt, Dzsudzsák!

Még ebben a szar magyar fociban is, hogy valaki a kiválás, kiválasztódás folyamatában a felszínen maradjon, 70-80 százalékban a munkának van szerepe, a kőkemény munkának...

Szándékosan nem olvastam el egy cikket sem az észtek elleni győzelmet követően (a meccset persze láttam), és direkt nem léptem bele egyik fikafórum prüszkölő permetködébe sem. Hogy miért? Mert már a román meccs után elkezdett érlelődni bennem valami. Valami ideológiákon, honféltő érzelmeken, hiten túli izé, ami azért mégis önmagában egy szubsztancia, ami bár magában foglal járulékokat (ideológiát, érzelmet és hitet), de csakis a hozzá tartozó, rá jellemző, kötődő, tőle elválaszthatatlanokat. Ez a futball maga, önmagában, egyedüli valóságában. Én így szeretném látni a helyzetet. És miért közelíteném meg kicsit a filozófia felől indulva? Mert a román vereséget követően elindult egy olyan össznépi hányáshullám, aminek alaphangját a válogatott csapnivalóan gyenge játéka mellett, az azt kommentáló ifjabb Knézy Jenő indított el azzal, hogy csuklóig lenyúlt a nagy nemzeti gigába, megkapargatta, de úgy ám, hogy napokon keresztül rókáztak milliók. Aztán rájöttem, hogy én csak azért nem dobtam ki a taccsot, mert szagoltam öltözőt, játszottam csapatban, sok tétmeccsen is, igaz nem az NB I-ben, de kábé tudom milyen az, amikor szarul játszik egy csapat, azt is, milyen az, amikor egy sorsdöntő tétmeccsen játszik még annál is, de annál is, sőt, még annál is szarabbul. És azt is tudom, milyen érzés, amikor egy ilyen teljesítményt tornából felmentett okostojások értékelgetnek, ja és azt is, hogy milyen az, mikor néhány nap múlva ennek az ellenkezőjét mutatja be ugyanaz a gárda. Később, amikor már a metakommunikációs antennám fejlettebb lett, megértettem, hogy egyesek alig várják, hogy végre böföghessenek a csapatra egy-két „jó szót” - ezekben az emberekben a tudatalattihoz közeli mélységek kéreglemezei csusszannak egymásra ilyenkor, és lövellik ki a sósav- és pepszinízű, -szagú lávát. Gyerekkori, ifjúkori negatívumok - tudják: irigység, felháborodás. Volt nekem egy töritanárom a Ságváriban, aki olyan megvetéssel kommentálta azt, hogy én a serdülő csapatommal egy svédországi és egy dán gyerektornára utazom ki focizni a vakáció ideje alatt, hogy tényleg elszégyelltem magam. Ez a 80-as évek végén volt. Azért említem meg ezt, mert a romániai meccs teljesítményét értékelendő nagyon okos politológus, Fricz Tamás a Magyar Nemzetben Knézy Jenőből csinált hőst

publicisztikájában

, mert ő ki merte mondani, hogy a magyar foci szar, békapopó-koordináta, majd többek között ezt írta: „Vegyük észre: ami a magyarfoci körül van, az a Kádár-korszak továbbélése a labdarúgás területén. Itt sem történt meg a rendszerváltás, miként annyi más területen, legyen az titkosszolgálat, kultúra, médiavilág, bíróságok, tudomány egyes szférái stb., stb. A Kádár-korszak a munka és teljesítmény nélküli megélhetésről, illetve az ezt legitimálni próbáló hazudozásról és mellébeszélésről szólt.” És az irigységről, Tamás, arról is szólt, a töritanáros sztori odafent. Miközben én gyerekként egyszer sem mentem el a haverokkal táborozni a szünidőben, mert edzeni kellett nyáron is, alapoztunk 30 fokban ezreket futva, Tamás, amíg te a Balatonon lubickoltál; kurva sokat edzettünk ám! Sporttagozatosak lettünk a gimiben, hogy még többet eddzünk Tamás, és amíg te egyetemistaként söröztél a csoporttársakkal és Abelard etika-problematikáját próbáltátok értelmezni, addig mi egy páran tovább edzettünk, sőt a tréning után kint maradtunk gyakorolni (persze nem is lettünk olyan okosak, mint te). És így tett Bogdán, Dzsudzsák, Németh, Vanczák, Koman és sorban a többiek. Még ebben a szar magyar fociban is, hogy valaki a kiválás, kiválasztódás folyamatában a felszínen maradjon, 70-80 százalékban a munkának van szerepe, a kőkemény munkának, Tamás, a tehetség csak 20-30 százalék. Jaj, nagyon sok zsenit láttam ám elveszni, mert azt hitték, hogy működik a Kádár-korszakos „munka és teljesítmény nélküli” karrierépítés. Ez a sportban nem működik. A csapat nagyon gyengén muzsikált, miért? Ennek egy tétmeccs esetében is több összetevője lehet. Ráadásul a román mérkőzés kapcsán nehéz kizárólag szakmai alapon ítélkezni, mivel a szurkolók és a politológusok többsége is a futball, az Eb-selejtezők köréből tágabb dimenziókba helyezi a problémát. Valljuk be, hogy azért lett a román-meccsnek egy kis „trianonos” romantikája is. Mint ahogy mindig is volt egy-egy román-magyarnak, vagy magyar-románnak. És ez rendben is van így, szerintem sem kell a „múltat végkép eltörölni”, nem árt azért, ha néha az oláh gyökerek és Erdély felől is tájékoztatjuk finoman, diplomatikusan a szomszédokat. A baj ott van, amikor ezt az érzületet egy meccs teljesítményét követően felszínen tartjuk, és nem tiszta fejjel, szakmai módon értékelünk, találgatunk, hanem amolyan kurucos lendülettel és azzal a kádári irigység-maradvánnyal, miszerint, „minek nekik ennyi pénz, nem dolgozik itt senki, szar az egész, elég volt, nincs magyar foci, új alapok kellenek stb.” Nos, az építkezés folyik, a román meccs pedig nem tükre semmiféle nagy magyar globális futballtragédiának. Mi az építkezés? Új alapokra helyezett futballtársadalom, amire eddig nem volt még példa az elmúlt 20 évben, vagyis egy megtervezett rendszer, és sok pénz hozzárendelve, ahogy a házak is épülnek például. Ja, hogy vannak kőművesek, akik lopják az anyagot, és a villanyszerelő is, aki 20 méterrel több vezetéket számol el? Biztos, hogy ez a futball problémája? Szerintem nem. Bizony, ahogy más területen, úgy mondjuk a TAO-pályázatok esetében is megjelennek a svihákok vagy éppen az élősködők. A sportágba a számítások szerint az állami és szponzori pénzekkel együtt 35 milliárd forint folyik be ebben az évben, minden magyar emberre 3500 forint jut (ez több afrikai ország futballbüdzséjét sem éri el), az országban mintegy 150 ezer igazolt labdarúgó van, e mellett 500 ezer ember kötődik a sportághoz, jár el baráti körrel focizni, szurkol a lelátón gyermekének. Egy terület pedig akkor indulhat fejlődésnek, ha fejlesztik az infrastruktúrát és szélesítik a tömegbázist. Jelenleg ez történik a honi fociban, ugyanis a rendszerváltás óta a pályák közel fele megszűnt, a többi lepusztult, az igazolt labdarúgók számában pedig a hátsó mezőnyben kullogunk. Hollandiával lesz még egy derbink, ott a lakosság 6,8 százaléka igazolt labdarúgó, nálunk 1,3 százalék. A 17 milliós országban tízszer annyi a focista, mint itt. Ez az arány a pályák tekintetében pedig már szinte összehasonlíthatatlan, ott a kisebb településeken vannak tucatjával jó minőségű gyepek. A politológus vészjósló, „focivége-hanulatú” dolgozata tehát túlzás, nem kicsit, nagyon; épp úgy, ahogy Knézy, ha nem is szentté, de boldoggá avatása. A valóság ezzel szemben az, amit a sportriporter maga is elmondott a meccs elején - mikor még csak várt arra, hogy mikor robbanthat „kádári lávát” kifelé a szájából -, hogy elszántan, tettvágytól feszülve jöttek a fiúk. Csakhogy egyik játékosban több volt a félsz, parázott a hibától, neki nagy volt a teher (ezért viszont lehet, hogy még nem volt itt azt ideje egy ekkora tétmeccsen játszatni), és bizony megremegett a láb rögtön az első percekben. A többit pedig tudjuk. A mentális hiba az volt - és erről lehet a szövetségi kapitányt is faggatni - hogy miért lett tele a gatyája mindenkinek ettől az egy hibától? Mert bizony ez történhetett. Nem lélektelen játék volt a románok ellen, hanem gyáva, betojtak a fiúk, ennyi. De ezért őket a „szarmagyarfoci” kifakadásokkal illetni méltatlan. Aki szagolt már öltözőt az tudja. Javaslom a sportriporternek és a politológusnak, hogy szagolgassanak még egy kicsit öltözőket. Az észt meccsen ugyanis megmutatták a fiúk, hogyan kell javítani, bizonyítani és focizni. Az pedig, ahogy Knézy a szavai közt még tovább öblögette a román meccs után nyelvén ragadt sósav és pepszin ízét, egyenesen gusztustalan volt. Dzsudzsák nyilatkozata, a könnycsepp a szemében pedig egy ember őszinte fájdalmának a visszafogott kinyilatkoztatása, amikor azt érzi valaki, hogy méltatlanul, mértéket nem ismerve bántják, pedig ő és társai is tényleg kurva sokat dolgoztak azért, hogy itt legyenek, sőt ugyanolyan nagyot dobban a szívük a Himnusz alatt, mint bárkinek a stadionban, sőt. És igen, most még csak ennyire képes a magyar foci, de ne felejtsük el, hogy az ő tudásuk még egy 10-15 évvel ezelőtti rendszerből kifejlődött gyümölcs, és nemcsak ezért, meg a fent leírtakért riszpekt Dzsudzsák, hanem azért is, mert én szurkoló is vagyok. És a foci misztériumába csöppent ember, akit igazán szíven üt a labda, az megtanul „focisan” is szeretni: egy vesztes, egy szarul játszó csapatot is, egy bődületesen hibázó védőt is, egy potyázó kapust is.