Vélemény: Mit csinálnak azzal a sok pénzzel a bajnokok?...

Néhány dolgot azért nem ártana megjegyezni, amikor azok elismeréséről van szó, akik világra szóló eredményeket értek el, nemcsak a páston, az uszodában, a tornaszeren, az atlétikai-és evezőspályán, a birkózó szőnyegen, a tatamin, lőállásokban vagy az öttusázók emberfeletti erőt próbáló verseny-helyszínein. Ezek az fiatal emberek óriási áldozatokat hoztak a siker érdekében!

Nem vagyok vátesz, nem tudom megjósolni a várható eseményeket, egyben azonban biztos voltam: alig gördül le a XXX. olimpiai játékok függönye, a honi sajtó rázendít a szokásos témára és azt taglalja, hogy akkor ki mennyit kap? Millióban, természetesen. A bajnokok és a többiek. Arról már nem szól majd a fáma, hogy milyen eredményt értek el az angol fővárosban, csak csupán az, mi mennyit ér, méghozzá kemény hazai valutában. A Magyar Olimpiai Bizottság elnöke már a játékok helyszínén nyilatkozva kijelentette, hogy a pekingi összegnél magasabb lesz az érmesek és a helyezettek jutalma, de arra nem adott egyértelmű választ, hogy mekkora összegre gondol. Mostanra azonban minden kétely eloszlott, a MOB javaslata szerint a londoni olimpiai bajnokokat 35 millió forint illeti, az ezüstérmesek 25, a bronzérmesek pedig 20 millióval gyarapodnak majd. Természetesen a 4-8. helyezettek is jutalomban részesülnek, méghozzá 15,10,8, 4 és 2 millió forintnyi összegben. A Magyar Olimpiai Bizottság szerint az összeg rendelkezésre áll, már csak a magyar kormány döntése szükséges a folyósításhoz. Azt is borítékolni merem, hogy ez a döntés napokon belül megtörténik. Nem kell tehát tovább találgatni, (a sajtóban sem kell már olyan hülyeségeket leírni, hogy az olimpiai bajnokok valószínűleg 50 milliót kapnak…), az utca embere, a jól értesültek magabiztosságával, jóízűen vesézheti tovább a milliós tételek körüli „bizalmas információkat”. Hogy tudniillik ő azt hallotta, az egyik bajnok álma egy gyönyörű luxuskocsi, a másik szupernyaralót szeretne, a harmadik világkörüli útra indul kedvesével…A legfrappánsabb megjegyzést egyik szegedi parkolóban hallottam, miszerint, minek nekik ez a nagy összeg, mit csinálnak azzal a sok millióval? Tudom, hogy az emberi ostobaságnak (és a rosszindulatnak) nincs határa, de ami sok, az sok. Azt is el kell ismernem, hogy akkor, amikor az ország nem dúskál a javakban, sok embernek szúrja a szemét, ha nyilvánosságra kerülnek a fenti összegek. De ha arra gondolok, hogy egy-egy megyében nagyobb adótartozásokat (legtöbbször inkább csalásnak nevezhetnők) halmoznak fel egyesek, mint az egész olimpiai különítményünk jutalmazására javasolt összeg, akkor egészen más fényben tűnnek fel ezek az elismerésre szánt milliók. Néhány dolgot azért nem ártana megjegyezni, amikor azok elismeréséről van szó, akik világra szóló eredményeket értek el, nemcsak a páston, az uszodában, a tornaszeren, az atlétikai-és evezőspályán, a birkózó szőnyegen, a tatamin, lőállásokban vagy az öttusázók emberfeletti erőt próbáló verseny-helyszínein. Ezek az fiatal emberek óriási áldozatokat hoztak a siker érdekében! Sokan nyilatkozták, hogy ők – míg kortársaik hétvégeken a szórakozóhelyeken múlatták az időt – az edzőtermekben vagy –pályákon izzadtak, szenvedtek azért, mert a következő versenyen szerettek volna néhány tized másodperccel jobb időt elérni, vagy távolabbra dobni a kalapácsot, fejleszteni a technikájukat lapátolás közben…S mindez nem volt öncélú, egoista mutatvány, hanem mindnyájunknak, az egész nemzetnek akartak dicsőséget, örömet szerezni – határon innen és túl (kapott is érte hideget-meleget a pesti sajtótól Gyurta Dániel, amikor azt merészelte mondani, hogy 15 millió magyar örült a győzelmének!). S a legtöbben mindezt óriási hullámvölgyek, sikerek és kudarcok árán érték el. De talpra álltak. Itt van a vásárhelyi lány, immáron érett hölgy, Risztov Éva, aki annak idején kis kezével szinte transzban szorította a hódmezővásárhelyi úszómedence szélén Egerszegi Krisztína, az ötszörös olimpiai bajnok kezét, s elhatározta, hogy ő is olimpiai bajnok lesz. Miután az első olimpiáján ez nem sikerült, abbahagyta. Más sportokkal kacérkodott, majd visszatért az úszáshoz. Debreceni úszóként került ki Londonba, ahol a világ nagy ámulatára, s a mi őszinte örömünkre, megnyerte a tízezer méteres távúszást, a leghosszabb női úszásnemet! De Gyurta Dániel esete is ismert mindannyiunk előtt. Miután 15 évesen Athénban második lett a 400 méteres mellúszásban, egy kicsit „elszaladt vele a ló”, azaz nem tudta igazán feldolgozni a sikert. Eredményei nem javultak, sőt, a pekingi olimpiát érem nélkül zárta. De ő is talpra állt, világ és Európa-bajnoki címekkel örvendeztetett meg bennünket. Most pedig világcsúccsal csapott be a célba. De szinte az összes sportolónál találunk, ha nem is ennyire markáns törést, de ilyen-olyan hullámvölgyet. Pars Krisztián fejlődése töretlen volt, őt viszont a doppingoló fehéroroszok előzték meg, s még mindig nem vehette át megérdemelt pekingi ezüstérmét. Hatalmas lelki és fizikai erőfeszítések árán, de mindannyian megújulva, teljes erőbedobással készültek az idei világjátékokra, ahol feljutottak a csúcsra. Több mint kétszáz ország versengésében zártunk a 9. helyen. Magunk mögött hagytunk sok sportnemzetet, a környező országok pedig összesen nem gyűjtöttek annyi aranyat, mint mi egyedül. Versenyzőink nemcsak az arénában bizonyítottak, hanem emberi nagyságukról is tanúbizonyságot tettek – Gyurta Dániel aranyérme másolatát küldi el a közelmúltban elhunyt norvég versenyző-barátjának, Dale Oen családjának. Pars Krisztián pedig a szintén nemrég elhunyt világhírű mesterének, Németh Gyulának ajánlotta. Nemcsak az aranyérmesek, hanem szinte mindegyik versenyzőnk azt nyilatkozta, hogy hazájának akart dicsőséget szerezni, de közben arra is gondolt, hogy a határon túliak szívét is megdobogtatja az ő sikerük. Ehhez sem férhet kétség. Olyan csodálatos emberség, tiszta lelkület sugárzott ezekből a fiatalokból, ami – legyünk egyszer bátrak előre tekinteni – elősegítheti egy új, egészséges ifjú generáció kifejlődését. Egy olyan korosztályét, amely nem a drogos-alkoholos mámorban, idétlen celeb-követésben látja a jövőjét, hanem az egészséges életmódban, a rendszeres testmozgásban, a kitartásra nevelő sportvetélkedésben. S talán akkor bekövetkezik az a most még elég hihetetlennek tűnő állapot is, miszerint nem fanyalog a sajtó azon, hogy úszónk „csak” 200 méteren versenyzett, nem pedig 210-en, mert akkor biztosan kikapott volna! Meg azon sem, hogy a hazájuknak dicsőséget szerzett sportolókat milliókkal jutalmazzuk (igen, mi – az adófizetők). De jó lenne megérni azt is, hogy négy év múlva még több versenyző kerüljön fel a dicsőséglistára, értelemszerűen a jutalmazottak jegyzékére is!