Vélemény: Fák és emberek

„Fákról, illatokról, árnyékról, porról és madárfüttyről”

Más városokhoz mértem Szegeden sok a zöldterület, az idelátogatók nem győznek áradozni, arról, hogy ilyen szempontból, milyen élhető is lehet ez a város. Pedig valamikor ennél, sokkal zöldebb volt, csak szépen, lassan, mindig valamilyen jól megfontolt okból, megritkították a fák számát. De az elöregedő, vagy valamilyen szempontból eltávolított fák pótlása, valamiért nem szívügyünk, vagy ha az, akkor nem eléggé az! Ha az lenne, nem állnának üresen a korábban a járdaszélen a fák számára aszfaltmentesített félköríves ágyások (némelyikükben a kivágott fa csonkjával). Csak a szemét gyűlik ezekben, oda fújja azt össze a szél, ott marad meg a nagy esők után tócsákban az esővíz, bennünk meg a hiány, meg a kérdés: miért nem lehet a fák helyére fát ültetni? Mert a fák nem kerülnek vissza az őket megillető helyre. És ez nem új jelenség, így megy ez évtizedek óta. Az első, anno térburkolatot kapott belvárosi utcák egyikében, a tervezők szépen akkurátusan berajzolták a papíron a fák helyét, a melósok ki is alakították azokat a sarasra hagyott négyzeteket, de a fák kiültetéséről, az átadóünnepséget követően valahogy, valakik megfeledkeztek. Mások viszont, nem feledték a korábbi ígéreteket, és szégyenszemre a házfalakat fújták össze szórópisztollyal, azt kérdezve: „És a fák hol maradnak?” (Érdekes módon, a felirat a mai napig ott „díszeleg” a Deák Ferenc utca, Oroszlán utcába torkoló szakaszán, és láss csodát: a fák is már jócskán megerősödve szintén ott díszlenek! Az alájuk kihelyezett régimódi padokon pedig, a lombok hűs oltalmában, mindig ücsörög valaki, különösen nyáron, a déli verőn, mielőtt a nap sugarai az épületek mögé buknának.) Most, hogy a hosszú távú meteorológiai előrejelzések szerint különösen forró és száraz nyarunk lesz, kíváncsian várom, hogy a drágán, félig sétálóvá avanzsált Gutenberg utcában kivágott fák helyén ültetett facsemeték mekkora árnyat adnak majd a nyakra-főre tucatszám kihelyezett padoknak. (Márpedig, sétálóutca ide, vagy oda, ha nem lakják be azt az emberek, minek is lett rá elköltve annyi pénz, miért is lett kivágva annyi fa?) Ilyenkor szokták mondani, hogy a fák vágásra érettek - mi több közveszélyesek – belül, nem láthatóan betegek voltak. A Roosevelt téri halászcsárda terasza előtt is állt három-négy óriás, míg egy vihar, meg nem tépázta őket és egy vaskos, súlyos ág rá nem zuhant egy ott parkoló kocsira. Másnap meg is írta az újság, hogy micsoda veszélyt jelentenek és még aznap ki is vágták mindegyiket (afféle kollektív büntetésként). Társasházunkban is két éve ősszel, mivel a két nagyfa egyike elérte a cseréptető szintjét, s ezért „tele szemetelte” ereszt - melynek kitisztítatása költséges - a lakógyűlés megszavazta, hogy vágjuk ki a kérdéses fát, mert a közös pénzzel spórolni kell. S így lett. Az elmúlt nyáron aztán a korábban az árnyas függőfolyóson pletykáló, szundikáló öregek már ara panaszkodtak, hogy nem lehet megmaradni a hőségtől... A napokban futottam össze volt kollegámmal, a Széchenyi téren, s valahogy arra terelődött beszélgetésünk fonala, hogy milyen szép város is Szeged, és hogy mi mindent lehetne, még tenni, és mit nem kellene tenni, hogy még jobb legyen itt élni. Szerinte ki kellene tiltani az autókat a belvárosból, azzal, hogy mint másutt külföldön (vagy majd most a fővárosban a Kossuth téren) egy nagy Széchenyi téri földalatti parkolóval ki lehetne váltani ezt az igényt. És mi lenne az öreg platánokkal? - kérdeztem vissza. Azok már így is veszélyesek! – volt a válasz. Gondoltam, rég nem láttuk egymást, mit vitatkozzunk most ezen, még pár szót váltottunk és elbúcsúztunk. Tudom, hogy olvassa majd e sorokat, hát itt jelzem, hogy nem vagyok a mélygarázs és az autók kitiltása ellen, de „nem adom a fáimat”, amíg csak lehet, óvjuk, preparáljuk, tartsuk meg őket (viharban meg ne mászkáljunk alattuk, akkor tényleg veszélyt jelenthetnek). Mert, ha a nagyárvíz után ültetett fák eltűnnének, a Széchenyi tér bizony elveszítené mostani jellegét, hangulatát, de legfőképp a tikkasztó nyári hónapokban, a város szívében nem lenne több hely, ahová - a Stefánián kívül - ki lehet ülni az árnyasba, pihegni, sziesztázni kicsit. A fagylajtozók, cukrászdák, kávéházak napernyői, bizony nem adnak kellő enyhet. Pedig vannak tereink, tágas a városunk, látszik rajta a mérnöki munka, a jövőbe látás. Amikor mindent újra kellett kezdeni az árvíz rombolását követően, mindenhová, az utak, utcák mindkét oldalára ültettek csemetéket. Nem is csoda, hogy a Dóm tér, kimaradt a szórásból. Mára sok helyen alig maradt hírmondójuk, nem mintha útban lettek volna, nem fértek volna el. De itt van például a felújított Szent István tér esete: végre feltörték a repedezett, nyáron az izzásig hevült aszfaltot, szép a pázsit, a zöld, a virágok tarkasága, de fa alig került, az is inkább csak dísznek, a térre. A padok a toronynak háttal, a fácskáknak át elemben. Ahogy múlik az idő, úgy kell a víztorony árnyékával odébb ülni a nap elől… Mert sokaknak nincs kiskertje, vikkendháza, üdülője, nyaralója, ahová elmenekülhetne a nyár forrósága elől és a terekre, utcákra, a hűvösre menekülne, a lég-kondicionálatlan lakásából. A lakosság hetven százaléka ugyanis, nem utazik sehová, mert nem telik rá. Nekik hiányoznak a fák, és nekik nincs beleszólásuk abba, hogy mi jó nekik, akik meg eldöntik ezt, nyáron biztos elutaznak valahová. Mert ha egyszer itt maradnának, másképp gondolkodnának a fákról, illatokról, árnyékról, porról és madárfüttyről.