Vélemény: Böjtre fogva

Mára oda jutottunk, hogy már tisztességesnek látszani is nehéz a politikában, a hatalom mámora pedig (mint a keszonbetegség: amikor túl hamar akarunk a mélyből a felszínre jutni) a legtisztességesebbek idegrendszerét is megtámadhatja.

Nem kívánok a föníciaiakig, vagy korábbra visszautalni, ezért kezeljük tényként, hogy „amióta a világ a világ”, mindennek oka és következménye, mondjuk úgy: ára van. A rendszerváltásnak nevezett folyamat zökkenőmentessé tételének, a III. köztársaság fegyverropogás mentes kikiáltásának ára pedig a régi kommunista hatalmi elit kapitalizálódásának (értsd a közös, magánvagyonná tételének) akadálymentesítése volt. Hogy ez hogyan ment végbe, sokan, sokat tudunk mesélni, sok sejtésünk van róla, erről mindenféle pletykák keringenek, de dokumentálni kevés történetet tudunk. (Még csak ez hiányozna egyeseknek!) Mérhetetlen családi, és cégvagyonok keletkeztek a semminek azért nem nevezhető („nem semmi”) kapcsolati hálók és szakértelmek mentén, az anyagmegmaradás törvénye szerint: semmi nem veszett hát el - ami eltűnt -, csak átalakult). Ez a folyamat, utólag húszonegykét év távlatából, a jelenlegi törvénykezési keretek, bírói gyakorlat (és európai normák!) mentén visszafordíthatatlannak tűnik. Az elvtársak gondoskodtak magukról, a mások kiizzadta zsíros nyugdíjakon, úri módon élnek, utódaikról pedig hetedíziglen gondoskodtak. Az elbirtokolt vagyonok jelentős részét azóta külföldre menekítették, hogy az nem egyszer külföldi tőkeként jelenhessen meg idehaza ismét a rablást folytatandó. Mert még mindig van mit privatizálni, az államtól átvenni. A kérdés csak az, ugye, hogy mennyiért? (Példának okáért, ha egyszerre tucatnyi honvédségi üdülőingatlant kínálok, csak nyomott áron tudom értékesíteni, persze lehet azzal érvelni, hogy fenntartani, hosszú távon többe kerül, kifogás, magyarázat, ok, mindig kerül valahonnan a kótyavetye indoklására. (Azt mégsem mondhatja az állam – mindenkori - vagyonkezelője, hogy igen, azért: mert a „csókosnak”, most sikerült ennyi pénzt összetolnia, és azért neki, mert ő a mi emberünk!) A magyarországi „demokratizálódás” árát velünk fizettették meg, azokkal, akiknek esélye sem volt (maradt) a „nagy közös kondér” közelébe kerülni. (Lehet, nem is tülekedtünk körülötte, de ez meg maradjék a mi bajunk!) Na jó, akik lemaradtak a vonatról, azok számára még négyévente indítanak egy mentesítő szerelvényt, melynek az első osztályán utazóknak a végállomást az ország háza jelentheti (csakhogy – ne is mondjam, ugye – e szakaszra egyre megfizethetetlenebb áron mérik a jegyeket, s így válik egyre belterjesebbé és kerekké a történet). A „demokratikus átmenet” természetes velejárója volt az is, hogy a folyamatban részt vevők és részt vállalók, - hacsak nem voltak javíthatatlan értelmiségiek - (fel)ismervén a játékszabályokat, maguk is igyekeztek a gyarapodás útjára lépni, vagy ott ragadni, hiszen kénytelenek voltak belátni: a hatalomhoz (megtartásához és/vagy újbóli megszerzéséhez) sok-sok pénz szükségeltetik. Mára oda jutottunk, hogy már tisztességesnek látszani is nehéz a politikában, a hatalom mámora pedig (mint a keszonbetegség: amikor túl hamar akarunk a mélyből a felszínre jutni) a legtisztességesebbek idegrendszerét is megtámadhatja. S hogy ne csak a levegőbe beszéljek, kézzelfogható példát is hozzak a fent említettekre, íme, ide citálom az SCD Holding ZRT (rossznyelvek szerint: az S Simicska Lajos, a C Csányi Sándor, a D pedig Demján Sándor) balatoni ténykedésének rövid, a semmiből (minimum) tízmilliárdokra szert tevő, kusza, ám annál ellenőrizhetetlenebb történetét, melynek még közel sincs vége. (Hol van még a feketeleves?) A cégcsoport a Medgyessy-éra végén, a Gyurcsány-korszak elején meglévő zűrzavarban, potom pénzért, (szabálytalanul folyósított banki hitel révén) megszerzett három, balatoni kempingeket birtokló vállalatot: a korábban az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Zrt. birtokában lévő Siotour Rt.-t, a Veszprém megyei Balatontourist Rt.-t és Zala megyétől a Zalatour Kft.-t. A második Gyurcsány-ciklus közepén ismertették az SCD részletes balatoni fejlesztési elképzeléseit, miszerint százmilliárd forintos fejlesztést valósítanak meg 2014-ig az előzőleg tulajdonukba került Somogy, Zala és Veszprém megyei kempingekben, ami több ezer munkahelyt, turisztikai fellendülést és komoly adóbevételeket generál. Nem kevesebbet, mint svájci Genfi-tavat vizionálták a pannon tájba. A luxuskörülmények között előadott, profi prezentációk (és egyéb vélhető érvek) meggyőzték a döntéshozókat helyi és országos szinten egyaránt. Ripsz-ropsz parlamenti lobbi alakult (többek között) a kempingek beépíthető területének növelésére. A Balaton-törvény módosítása – bár az összes balatoni választókörzet időközben narancsszínűvé (akkoriban ellenzékivé) vált – akadálytalanul át is ment a törvényhozáson. (Az ingatlanspekuláció ismérvei itt kezdtek összeállni: jócskán a becsült ár alatti értékű tulajdonhoz jutás, banki kölcsön a megvásárolandó ingatlan elzálogosításával, majd a terület beépíthetőségének törvényi módosítása.) Íme,

így lehet

– feltételezésem szerint - részben széltolással, egy kis befolyásolással, némi kapcsoltrendszerrel, rövid idő alatt megszerezni a „fél Balatont”. Ezek után már a fent említett törvénymódosításra tekintettel, értelemszerűen „magától” megnőtt a szerzett ingatlanok értéke, hogy - és most tessék kapaszkodni - tovább lehessen azokat adni másnak: ki lehessen vinni őket offshore társaságokba, illetve a vagyont feldarabolva, luxemburgi székhelyű projekttársaságoknak lehessen ezeket kijátszani. Volt nincs, érzékeny búcsút sem inthetünk a magyar állami és önkormányzati vagyon eme tételeinek. Az egész ügylet nyolc milliárd forintot kóstált, miközben alsó hangon a tízszeresét éri. A Balaton-part felvásárlásakor nem voltak kikötve garanciák (a "mi lesz, ha" esetére), ha nem valósul meg a nagy célokból semmi. Ezért felelőst se keressünk? Mindezzel nem összefüggésben, de az időbeliség kedvéért megjegyzem: Medgyessy Péter ebben az időben vásárol és építtett saját parttal rendelkező luxus villát a déli-parton, Gyurcsány is a déli partra költözik országlása végeztével a Balatonhoz, melyhez annyi, de annyi „ügyes” ingatlanos története köti (és a szerelem, hiszen itt ismerte meg Márta asszonyt). Azon meg végképp nem vagyok meglepődve, hogy a választók szenilitásában bízó szocialisták, most mindezt a Fidesz nyakába akarják tolni, mert… Miért is ne? Hisz' nehezen hihető, hogy mindez elkerülte volna a figyelmüket, a sukorói ügynek - ehhez mérten - nem gerendának, hanem csupán szálkának kellene lennie a kormányzó párt szemében. Persze, az is lehet, csupán a túlzott böjtöléstől élénkké vált fantáziám mondatja ezeket velem, súgja a fülembe a böjti széllel. Lehet tényleg csak a világméretű válság az oka, hogy a nagy tervek

semmivé foszlottak

, de amit „el lehetett privatizálni” azt az elvtársak, vagy kik, bizony vitték, mert természetesnek veszik (úgy érezhetik „kijár nekik”), hogy a fél (

luxemburgivá lett

) Balaton-part nem hiányzik senkinek. A böjtnek nagypéntekkel ismét nem ért vége, van mit kiböjtölnünk megint - nekünk, helyettük is! Hiába, megszokhattuk: jó ideje böjtre vagyunk fogva.