Vélemény: Viruló kokárdák

S míg Magyarország határain kívül egyre többen gondolkodnak úgy, mint a lengyelek és litvánok, a honi porondon – jó magyar szokásnak megfelelően – ez nincs mindig így. Szegeden például a polgármester ünnepi beszédéből tudtuk meg, hogy Európa mennyire szeret bennünket, nincs ellenünk az EU sem, badarság az is, hogy igyekeznek bennünket kizsákmányolni, ellenkezőleg: az európai civilizáció, a kultúra az európaiság letéteményese, s csak ez adhat értelmet magyarságunknak is.

Ötletekből idén sem volt hiány: a márciusi ünnepi megemlékezések „kísérőrendezvényein” látványos produkciókkal találkozhatott a közönség. A budai Várban például a ’48-as Hackenast nyomdagépen nyomtatták ki a forradalmárok 12 pontját és a Nemzeti dalt, egykori fegyverekkel ismerkedhettek a látogatók, a Magyar Parlamentben ezrek tekinthették meg a koronázási ékszereket, de a legrokonszenvesebb mégis az a szegedi verseny volt, amelynek a tétje: ki készíti el a legjobb Kossuth-kiflit?! Nosza, hozzá is láttak a versenyző családok és kosárnyi édes kiflit készítettek, hagyományos módon, esetleg valamilyen színezéssel, zselével, de a legtöbb piros-fehér-zöld színben pompázott. Esztétikailag sem volt elhanyagolható a látvány, az ízek kavalkádja pedig lenyűgözte az embert. Már, aki olyan szerencsés helyzetben találhatta magát, hogy kóstolót is kapjon a kifliből… Mindeközben igazi ünnepi hangulat uralkodott a megemlékezéseken, mert nem maradt el a zene, a tánc, a magyar nóta, a népi zenekarok muzsikája, meg a hazafias versek sem. Az időjárás is kegyeibe fogadta a kokárdás ünneplőket, így azután nem is panaszkodhatott senki a körülményekre - sem a jobb, sem a baloldal… S hogy mi volt az idei március idusának a meghatározó mondanivalója? Nos, abban már nem voltak olyannyira egységesek sem az egyik, sem a másik oldalon. Az évek hosszú során megszokott panelek - szabadság, testvériség, tolerancia – emlegetésén túl, idén inkább Európa, a kontinensen uralkodó kiszámíthatatlan viszonyok és a magyarság helyzete, megmaradása, a bennünket leigázni szándékozó gazdasági hatalmasságok elleni következetes harcra való buzdítás került előtérbe. S hogy ez nem lebecsülendő probléma, azt mások, más nemzetek is érzik. Nem véletlenül jött el hozzánk több ezer lengyel barátunk, hogy nemzeti ünnepünkön demonstrálja együttérzését a magyar néppel, egyúttal pedig tiltakozzék a velünk szembeni hátrányos megkülönböztetésért, elmarasztalásunkért is. Csakúgy, mint a litvánok, akik ugyan kisebb számban, de ott voltak a Kossuth téri nagygyűlésen, hitet téve ezzel a magyarok iránti szeretetükről, s támogatva igazságos küzdelmünket nemzeti és gazdasági függetlenségünk kapcsán. Jó volt látni ezeket az embereket, akik nem sajnálták a fáradtságot, az anyagiakat, zászlókkal, transzparensekkel, büszkén viselt kokárdákkal meneteltek a magyarokkal. S míg Magyarország határain kívül egyre többen gondolkodnak úgy, mint a lengyelek és litvánok, a honi porondon – jó magyar szokásnak megfelelően – ez nincs mindig így. Szegeden például a polgármester ünnepi beszédéből tudtuk meg, hogy Európa mennyire szeret bennünket, nincs ellenünk az EU sem, badarság az is, hogy igyekeznek bennünket kizsákmányolni, ellenkezőleg: az európai civilizáció, a kultúra az európaiság letéteményese, s csak ez adhat értelmet magyarságunknak is. Budapesten a sajtószabadságért is tüntettek, alternatív köztársasági elnököt választottak a botrányairól híres Dopeman énekes személyében, aki kijelentette, hogy „kész meghalni a szabadságért”. Erre az összegyülekezésre viszont nem érkezett meg a korábban beharangozott Daniel-Cohn Bendit, aki támogatni akarta az Egy millióan a sajtószabadságért elnevezésű tüntetést. Mi több, egyik szervező az összejövetelen azt is kijelentette: hivatalosan soha nem vették fel a kapcsolatot a francia balliberális EU-képviselővel! De hallottunk egy másik izgalmas megjegyzést, amelyet Gyurcsány Ferenc, bukott miniszterelnök mondott egy másik helyszínen (az elmúlt évektől eltérően most kordon nélkül, szabadon) mintegy ezer híve előtt, nevezetesen, hogy amit ma Orbán Viktor csinál az 1848-hoz képest ellenforradalom! Egyszóval, nem nevezhető csendesnek, eseménytelennek ez a március 15-e sem. A megemlékezések igazi méltóságát azonban nekem mindig a határon túli ünnepségek mutatják meg. Az a fennkölt, tiszta érzésekkel teli megnyilatkozás, amit a trianoni békediktátum által „külföldre szorult” honfitársainktól látunk, csodálni való és megsüvegelendő. Mindenkinek el kellene mennie egyszer e helyekre, hogy lássa miként ünnepel az ottani magyar. Mert kötve hiszem, hogy a kis homoródszentpéteri unitárius templomban, csak úgy „színészkedésből” folyt végig az arcán a könny az idős bácsinak, amikor nemzeti imánkat, a magyar himnuszt énekelte. Ő igazán átérzi, hogy mit jelentenek számára a himnusz szavai, s nem is palástolja érzéseit. Őszinte, egyenes. Ezért is örülök például annak a hírnek, amely arról tudósít, hogy 3 ezer budapesti gimnazista utazott Kolozsvárra, hogy az ottani líceum diákjaival együtt ünnepelje március 15-ét. Így lehet igazán megismerni határon túli magyar honfitársainkat, s nekik is az ittenieket. Nem beszélve arról, hogy ha ezek a kapcsolatok folyamatosak, állandóak lesznek, később már igazi „késztetést” is éreznek majd a fiatalok egymás megismerése iránt. Így azután nem fordulhat elő az utánunk jövő generációkkal, hogy csak annyit tudjanak a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki vagy a szlavóniai magyarokról: Hát, ott is vannak emberek, akik beszélnek magyarul… Szóval zajlott az élet, lobogtak a zászlók, a kokárdák szinte kinyíltak a verőfényes ünnepnapon, itt-ott léggömböket is eregettek, a gyerekek pedig végre kiszabadulhattak a szoba fogságából és élvezték a terek, parkok adta mozgásszabadságot. Ünnep volt, március idusa. De emlékeztető is egyben. Arra, hogy most következnek a dolgos hétköznapok, amelyben továbbra is szembe kell néznünk a nehézségekkel, problémákkal, de meg kell őriznünk erőnket, kitartásunkat, hitünket, magyarságunkat. Itthon és a határon túl egyaránt. Európában…