Gyümölcsillat

A borostás, ősz férfi nyakig betakarózva; mosolygott. A kislány játszi mozdulatokkal huppant a sámlira, és gyengéden megsimogatta összetapadt fürtjeit. A cserepes szájhoz hajtotta fülét, majd bólintott. – Vendég – mondta, majd felém nyújtotta apró kezét, és szorosan megragadta a csuklóm.

- Azt mondta, hogy ne törődjek vele, mert teljesen mindegy, hogy az ember az ágyban rohad el, vagy a földben. De mert az oszló tetem nagyon büdös, és ezek úgyis olyan finnyásak, valaki majdcsak elkaparja. Ezt mondta. Meg azt is, hogy kutyaeledelként még hasznot is húzhatna ebből a fonnyadt testből, de nem úgy, mert a „halotti leplen nincsen zseb” – ezt is szokta mondani –, hanem a kutyák végett (nagyon szereti a kutyákat). Én sírtam, hogy ezt nem akarom. Akkor meg a pénzről beszélt, amivel minden héten egyszer a boltba küld, és azt mondja, cseréld ki. És akkor én kenyeret hozok, meg olcsó felvágottat; néha tejet. Akkor mindig viccel, és én azt nem szeretem. Nem lesz ideje kivárni az aludttejet, meg ilyenek, és én tudom, hogy miről beszél. Akkor megint sírok. Megsimogat, vigasztal, hogy higgyem el, csak ezeknek a finnyásaknak jelent az egész valamit, és olyankor köp egyet (amikor még bírt), sőt kacag is. Mert a föld alatt nem tudják elképzelni, ahogy a férgek rágnak. Jól el van rejtve, itt bent – a fejére mutat -, és nevet, hogy mennyivel nemesebb, ha a növények a férgek ürülékét – ami valójában az ő teste – visszaszívják. És csak simogat, miközben a kegyetlen szavait mormolja. Sosem hallja meg, mikor a gyümölcsökről kérdezem. Vagy csak nem akar válaszolni… A kislánynak elcsuklott a hangja. Könnyes szemmel állt fel a sámliról. Az öreg már régen elszundított. Valójában már többet aludt, mint amennyit ébren volt. Másnap reggel álmosan ébredtem. Homályos mozdulatokkal kezdtem el készíteni reggelim. Feltettem a teavizet, kenyeret szeltem, tiszta tányért raktam az asztalra, a hűtőből paprikát, paradicsomot és vajat vettem. Kimentem az újságért. A címoldalt olvastam, mikor a teáskanna fütyülni kezdett. Lecsavartam a gázt, és a szekrény tetejéről levettem a kis üveget, amiben a teafüvet tartom. Mikor kinyitottam, a konyha megtelt a szárított gyümölcsök, és illatos füvek aromájával. Lehunytam szemem, és abban a pillanatban sikerült végre teljesen felébrednem. Mosolyogva szórtam az illatos növényeket a forró vízbe. A kislányra gondoltam. Kitártam a kamraajtót, és biztos voltam benne, hogy van még egy üveg cseresznyelekvár a felső polcon. A világ legfinomabb cseresznyelekvárja. Érezni rajta egy öregember hazug szavait, egy válasz nélküli kérdés igazságát.