Vizet a tájba, de hogyan?

Töltik a holtágakat, zárják a zsilipeket, temetik a vízelvezető árkokat, árasztják az állami földeket. A résztvevők köre nagyon széles: egyre több a civil kezdeményezés, tevékenyek a gazdák, a nemzeti parkok és teszi a dolgát a területileg illetékes vízügyi igazgatóság is. A jelszó ismert: „vizet a tájba”. Az eddigi tapasztalatokat, gondolatokat, kihívásokat a Magyar Hidrológiai Társaság két társelnöke, dr. Váradi József és Somlyódy Balázs foglalta össze.

Számos körülmény utal arra, hogy a hazánkat érintő és a területhasználatot folyamatosan fenyegető sok víz és kevés víz problémája már a kevés víz dominanciáját mutatja. Vagyis az árvizek és a belvizek elleni védekezés, mára árvizekkel és belvizekkel való gazdálkodást kellene, hogy jelentse. A „sok” víz (de már a csekélyebb többlet) előfordulását is a hiányzó víz pótlására kellene tudnunk fordítani.

A határon belépő folyók vízhozama folyamatosan és jelentősen csökken: a belépő víztömeg 15 év alatt 114 km3-ről 98 km3-re csökkent. Ennél rosszabb a helyzet a Tisza vízgyűjtőjén, ahol a Tisza középvízhozama 24%-kal, míg az augusztusra jellemző vízhozama közel felére csökkent. Hazánk éves és évszakos középhőmérsékletei emelkedést mutatnak, mellyel párhuzamosan növekvő párolgás a Dél-Alföldön az 1.000 mm/év nagyságrendet is elérheti. Ha pedig nincs mi párologjon csak tovább forrósodik a levegő. A heves, nagy esők nem segítik vizeink gyarapítását. Nagy károkokat okozva zúdulnak le, nincs lehetőségük beszivárogni. Felszín alatti vízkincsünk rohamosan fogy. Mára az Alföldet is magába foglaló, kb. fél magyarországnyi területen a felszín alatti vizek szintjének 1 méteres nagyságú emeléséhez, (ami az Alföld egészén tapasztalható süllyedés átlagos értéke) mintegy 10 km3 mennyiségű – öt Balatonnak megfelelő - vízmennyiségre lenne szükség.

A vizet a tájba programban a természetvédelmi és a vízgazdálkodási szempontok összhangja látszódik. A víznek a tájban történő megtartása növelni fogja a párologtatható vízkészleteket, ezzel megakadályozza a közvetlen környezet túlmelegedését. A beszivárgás szép lassan táplálja a talajt, segíti a helyi életközösségeket, növeli a víztartalékunkat. A most művelés alatt álló, rossz termőhelyi adottságú mezőgazdasági területek vízborítást kapnak és a korábbi lápok, mocsarak, vizes élőhelyek életre kelnek. A táj sokszínűbb lesz, az ember és természetes környezetének egészséges életfeltételei fenntartható módon, hosszú távon javulnak.

A mezőgazdaság az aszály elleni védelmet várja a programtól, de inkább az öntözési lehetőség kiszélesedésével, a termelés kockázatát csökkentő vízhozzáférés növekedésével.

A települések egy része már fölismerte, hogy a lakott területeket sújtó hősokk mérséklése nem halogatható. A fásítással történő árnyékolás, a zöldfelületek növelésével a párologtatás elősegítése, a tisztított szenny- és csapadék vizek felhasználása kiemelt feladat és cél. A belterületek túlmelegedésének megakadályozása nem csak népegészségügyi, hanem gazdasági cél és követelmény is.

Számos gazdasági ágazat - élén a turizmussal - még nem érzi érintettnek magát ebben a programban, vélhetően a Vízügy belügyének és felelősségének tekintik azt. Valószínűleg így van ezzel a társadalom egy jelentősebb része is. Oldja meg az állam.

A természetvédelem szempontjából a cél a nagy területű elárasztás (kb. 600 ezer hektár), a mezőgazdaság tározókban, holtágakban, csatornákban visszatartott vizeknek a tábláig történő elvezetését tartja a legfontosabbnak, hogy öntözni tudjon. A két követelmény teljesítésének eszközrendszere sok tekintetben átfedésben van, sok tekintetben eltér egymástól, de megférnek egymás mellett.

Az állami vízgazdálkodási feladatokat ellátó Vízügy pedig mind a két elvárásnak próbál ma is megfelelni. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság 2025 februárjában indította el azt az online felületet, ahol a területtulajdonosok önkéntesen felajánlhatják területeiket, ha vállalják az elárasztást. December elejére a felajánlások száma elérte a 905 darabot, csaknem 26.000 hektár nagyságrendben, de csupán 63 helyszínen valósult meg elöntés és további 22 alkalmas helyszínt azonosítottak a Vízügyi Igazgatóságok. 2025-ben így 2.800 hektár került víz alá.

Az elért eredmények a felajánlásokhoz képest is szerények. Az okok sokrétűek: nincs elérhető vízbázis, vagy nem érhető el gravitációsan és nincs forrás a drága szivattyúzásokra. A talán legnehezebben orvosolható jelenség, ha a felajánló nem a saját területét jelöli meg, vagy azt jelöli meg ugyan, de nem biztosítható, hogy az árasztás ne terüljön szét a felajánló melletti telkekre. A szomszédos gazdálkodók között pedig nincs mindig egyetértés. De sorolhatnánk még a nyitott kérdéseket a meglévő műtárgyak állapotától a potenciális szennyezőforrásokig, mint a korábbi hulladéklerakók vagy dögkutak.

Vagyis megkerülhetetlen feltétele a „vizet a tájba” program teljesítésének, hogy helyet, területet, teret biztosítsunk a tájban kihelyezett vizeknek. A gazdáktól azonban nem várható el, hogy a fenntartható jövő ígéretének fejében a most nyereséget termelő földjét víz alá helyezze. De ösztönzés, támogatás, iránymutatás nélkül a régóta hiányolt mezőgazdasági paradigmaváltásban sem lesznek partnerek. Pedig a termesztett növények termőhelyi adottságokhoz történő jobb hozzáigazítását, a talajnak, mint vizet tározó térnek a maximalizálását és védelmét, a melioráció újbóli felfedezését, az öntözésnek, mint a termesztéstechnológia részeként történő alkalmazását, a víztakarékos precíziós öntözés elterjesztését és a víznek nem termésmentő beavatkozásként történő kezelését a területtulajdonosok akarata és közreműködése nélkül nem lehet programba iktatni. A mezőgazdasági területhasználat váltás keretében kell megoldani azt is, hogy a legkisebb aranykorona értékű területek művelésből történő kivonása és az ilyenek elárasztása a tulajdonosnak megérje.

A természetvédelem egyre nehezebb helyzetbe kerül az éghajlati változásokkal. A vizet a tájba program a természetvédelmi szempontokat (is) szolgálja, de a mesterségesen alakított táj mesterséges (műszaki) beavatkozások nélkül sohasem lesz természetközeli. Mesterséges beavatkozásokkal pedig, mint arra már több példa is van (Szigetköz, A Tisza-tavi Valki medence, holtág rehabilitációk) elérhető, hogy a természetközeli állapotot rekonstruáljunk.

A vízvisszatartás mindig is része volt a vízgazdálkodási eszköztárnak, de a súlypontok áthelyezése az állami vízügyben érezhetően elkezdődött. A vízgazdálkodási beavatkozások megrendelője azonban a nagy forrásigény, az évszázados időtartamú hatás, a társadalmi érintettség sokrétűsége miatt itt is mindig az állam!

A három leginkább érintett szakmaterület (víz-természet-mezőgazdaság) paradigmaváltása nem választható szét. A nézőpontok eltérőek, de magányosan nem elérhető a cél, a megoldásokban konszenzusra kell jutnia az érdekelteknek. Szerencsére minden érdek elfér egymás mellett. Növeljük a mezőgazdaság hozzáadott értékét, öntözzük a jó minőségű földeket, törekedjünk a kertészeti kultúrák elterjedésére, mellette legeltessünk a vízjárta területeken és jelöljük ki az új vizes élőhelyeket, amelyek víz alá kerülnek. A területhasználatváltás pedig legyen jó üzlet a gazdálkodóknak, alakítsuk a támogatási rendszert így, hiszen innentől a területtulajdonosok közcélokat is szolgálnak.

A legfontosabb tehát a „vizet a tájba” program sikerre vitelében és ezzel az egyre szorítóbbá váló klímával szembeni védettségünk elérésében annak a programnak az elkészítése, ami konszenzusra épül és műszaki, szervezeti, gazdasági, természetvédelmi és társadalmi szempontokat egyaránt vizsgálva, ütemezésében kidolgozza az intézkedések egymásra épülő és egymást erősítő rendjét, módszereit, ahogyan azt a Magyar Hidrológiai Társaság 2025. novemberi konferenciáján megfogalmazták.

Addig a víznek a tájba vezetése jó szándékú kezdeményezés, de elszigetelt beavatkozások sokasága és eredményességében vitatható marad.

Somlyódy Balázs és Dr. Váradi József a Magyar Hidrológiai Társaság társelnökei.

További híreink: