Vélemény: Havas egymásrautaltság

Jóleső érzés ezt látni, hallani, megtapasztalni. Leírni is. Azt, hogy ez a nem mindennapi természeti jelenség, nevezetesen a hatalmas havazás, egy időre háttérbe szorítja az emberi önzést, az irigységet, az egykedvűséget és helyette tudatosítja bennünk az egymásrautaltság, a nemes felajánlás, a szolidaritás fontosságát.

Kissé erőltetett szókapcsolattal igyekszem az alábbiakban elmondani észrevételeimet, ebből adódóan pedig a véleményem is az idei télről, pontosabban a régen nem tapasztalt havazásról. Teszem ezt azért, mert az elmúlt egy hét „fehér napjai” meggyőztek, hogy a különleges szituációk, a váratlan helyzetek egészen érdekes, a megszokottól eltérő viselkedést, magatartást indukálnak az emberekben. Szinte mindnyájunkban. Nem jött váratlanul a környékünket ért havazás, mert alaposan felkészítettek bennünket: a média napokkal korábban vezető hírként harangozta be a téli csapadékot, s mindazt a viszontagságot, ami ezzel együtt szakad majd ránk. Sokan kifogásolták ezt a tömény tájékoztatást, a nagy nyüzsgést, mondván, mi lesz, ha esik néhány centis hó, azután kiderül, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Szerintem egyáltalán nem volt felesleges a sajtó részéről a sokak által agresszívnek nevezett kampány, hiszen így senki sem mondhatta, hogy váratlanul érte a nagy havazás… Az pedig különösképpen hasznosnak bizonyult, hogy a meteorológusok már azt is meg tudták mondani, az ország melyik részén mennyi esik majd. Így aztán azt is tudhattuk, hogy felénk hullik majd a legtöbb hó, ami néhány nap elteltével be is bizonyosodott. Ilyenkor teljesen természetes, hogy a munkahelyre való eljutás okozza az első méretesebb problémát: az utakon, a járdákon még áll a hó, ráadásul a havazást előző napokban is nagyon hideg volt, a legtöbb helyen jeges felületre hullott a csapadék. Nehezen araszolunk, haladunk előre az országúton, illetve a városi közlekedésben. A második napra ez még fokozottabban érvényes. A hóekék a buszvárók, a járdák és a gyalogátkelőhelyek némelyikét szinte betemetik, úgyhogy a gyalogosoknak: a se ki, se be! játék következik. A harmadik napon a Dél-Alföldön már tényleg a tél az úr, aki csak teheti otthon marad, persze, csak aki egyáltalán teheti, mert a gyerekek ugyan otthon vannak, kényszerszünetet rendeltek el az iskolákban, de azért az élet megy tovább: dolgozni, orvoshoz menni, a hivatalokban ügyet intézni csak kell. Nos, éppen ezek a napok szolgáltak számunkra néhány olyan példával, amelyet mindenképpen meg kell említenünk, mi több, meg is kell jegyeznünk. Hányszor mondjuk, hogy a mai fiatalságból hiányzik a segítőkészség, az udvariasság, egyszóval a jó neveltség. Azután kiderül, hogy ez koránt sincs így. Merthogy számtalan alkalommal láthattuk, amint lesegítik a babakocsival küzdő anyukát a villamosról, buszról, csakúgy, mint az egyik gyerekét a karján cipelő, a másikat kézen fogva maga után vonszoló fiatalasszonyt. Magam láttam, amint egy bottal járó nénit egy egyetemista forma fiú szabályosan leemelt a trolibuszról, s amikor az idős asszony hálálkodott a fiú megkérdezte: Miért mozdul ki ilyen időben a lakásából? Egyedül lakom fiam, kenyeret, tejet csak kell vennem… Legközelebb szóljon néni, majd én bevásárolok, mondta a srác. Ebből nyílván nem lesz semmi, de a néni mosolyogva araszolt tovább, a lelkének valószínűleg többet jelentett a néhány szó, mint a fizikai segítség. Nem vitás, mi magyarok, a türelmetlenebb emberfajtához tartozunk. Nem részletezném, hogy mikor és miért, inkább azt a látványt próbálom leírni, amely nap-nap után tárul elénk. A gyalogátkelőhelyekről még sok helyütt nem sikerült eltakarítani a havat, így azután csak keskeny átjárón juthatnak át a gyalogosok a túloldalra. Libasorban. Nem találkoztam még egyszer sem olyan esettel, amikor valaki is „anyázott” volna, vagy előzni próbált volna a havas úton, hanem türelmesen, egymás után haladva jutott át mindenki az utca túloldalára! Más. Az egyik szűk utcából képtelen volt kikanyarodni a trolibusz. Neki-nekilendült, azután visszacsúszott. A sofőrön látszott, hogy ideges, nem tud mit tenni szorult helyzetében. Nem így az utasok. Egy jól megtermett középkorú férfi elrikkantotta magát: Lökjük meg a járgányt, emberek! Vagy húszan álltak a jármű mögé, férfiak és nők egyaránt, és ütemes hórukkozással kimozdították a trolit, visszaugrottak a járműre és egymásra mosolyogva, mint régi ismerősök - utaztak tovább. Megint más. A toronyházak előtti parkolókat reggelre belepte a frissen esett hó. A tulajdonosok ugyan megtisztították autóikat a csapadéktól, de azok csak pörögtek a helyükön. Nem sokat kellett várni, jött a szomszéd, az arra járó taxis vagy a már „kiszabadult” vezető és segített. Sokan ilyen eset kapcsán ismerték meg a házban lakó társukat, akit ugyan korábban is láttak már, de csak egy volt a sok közül… Kis dolgok ezek, mondhatja valaki, de én azt hiszem itt kezdődik a másik emberrel való együttérzés, a segítőkészség kinyilvánítása. Arról nem is beszélve, hogy mennyi azoknak a nemes felajánlásoknak a száma, amelyek a hajléktalanok, a fűtés és meleg élelem nélkül élő idősek megsegítésére tettek az emberek. A rendőrök, a polgárőrök, a városőrök, a civil és karitatív szervezetek sok ezer tagja éjt nappallá téve járta/járja a városokat, falvakat, a behavazott és járhatatlan utak mellett elterülő tanyavilágot és segítséget nyújtott a magányos, idős, beteg embereknek, gyakran egész családoknak. Mindenféle statisztikák jelennek meg ilyenkor a megmentett emberek számáról. Most ezer körül tartunk, legalábbis a hivatalos adatok szerint. Olyanok, akik már nem számítottak segítségre, nem tudták ellátni magukat, sokan a legrosszabbra is felkészültek, s akkor jöttek azok, akik nemcsak hivatásból, hanem lelkiismeretük által vezérelve tették a dolgukat. Jóleső érzés ezt látni, hallani, megtapasztalni. Leírni is. Azt, hogy ez a nem mindennapi természeti jelenség, nevezetesen a hatalmas havazás, egy időre háttérbe szorítja az emberi önzést, az irigységet, az egykedvűséget és helyette tudatosítja bennünk az egymásrautaltság, a nemes felajánlás, a szolidaritás fontosságát.