Hálátlan dolog egy csapatsportban jól teljesítő játékost összehasonlítani az egyéni sportágak kiválóságaival, de mégis megkockáztatom: Janics Natasa, Vajda Attila, Kovács Katalin, Cseh László, Gyurta Dániel vagy a korábbiak közül Balczó András, Egerszegi Krisztina, Nagy Tímea, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázók és még sokan mások is dolgoztak, verejtékeztek annyit, mint egy futballista. Esetünkben Dzsudzsák Balázs.
Jól jött a sajtónak ez a váratlan átigazolás, mármint Dzsudzsák Balázs Anzsi Mahalacskából a moszkvai Dinamóhoz való átpártolása. Napok óta szalagcímek röpítik világgá a hírt, majd taglalják, elemzik, kommentálják a jelentős esemény hátterét, várható következményeit, de a legtöbb dolgozat mégis a transzfer anyagi vonatkozását említi. Röpködnek a milliók, tabellákat böngészhetünk az eddigi legnagyobb átigazolási összegekről, arról, hogy a mi Balázsunk hol helyezkedik el ebben a rangsorban, meg természetesen arról, hogy mit is jelent ez a 19 millió euró forintban. Mindeközben persze büszkék is vagyunk honfitársunkra. A nyírlugosi 24 éves fiatalember karrierje ugyanis töretlennek tűnik: előbb Debrecen, bajnoki és kupagyőzelmekkel, a holland PSV Eindhovennel Bajnokok Ligája indulás, majd a dagesztáni Anzsi Mahalacska klubhoz való rövidke, alig féléves kirándulás után az egyik legismertebb orosz klubhoz, a Dinamo Moszkvához igazolt. Olyan csapathoz került, amelyre nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában odafigyelnek a futballban szorgoskodó szakemberek és a szurkolók egyaránt. Mindezt Dzsudzsák Balázs hihetetlen szorgalmával, a labdarúgás iránti szeretetével és alázatával érte el. A felsorolt eredmények mellett pedig azt is, hogy 41 alkalommal húzhatta magára címeres mezt és hallgathatta végig a magyar himnuszt. De nemcsak focitudása, hanem magatartása, emberi kvalitásai is példakép lehet az ifjú generáció számára. Mégpedig a sportolók és a sportot kevésbé szeretők számára egyaránt. S itt érzem elhibázottnak azt a felhajtást, ami most a jeles élsportoló körül zajlik. Szinte semmit mást sem írnak/mondanak róla, mint azt, hogy mekkora pénzért igazolt a Mahacskalától Moszkvába. Úgy tüntetik fel a 19 milliót, mintha az az ő zsebébe vándorolna, s Dzsudzsák rendelkezne a hatalmas – magyar forintban csaknem 6 milliárd forint – felett. Tény, hogy eleddig egyetlen egy magyar focistáért sem adtak ekkora összeget, de ez nyilvánvalóan a klubok egymás közti „pénzforgalma”, tehát a labdarúgó ennek elenyésző (de nem elhanyagolható) hányadát kapja. Ilyenkor a focista szempontjából elsősorban az a mérvadó, hogy új klubjában mennyi lesz a fizetése, milyen prémiumokra számíthat és egyéb juttatásai miből állnak. Például milyen lakást és gépkocsit kap, ami ilyen szinten már természetes elvárás és „szolgáltatás”. A honi média, néha enyhe túlzással, azt próbálja szuggerálni az olvasónak, hallgatónak, nézőnek, hogy ennek az egykoron falusi grundon focizó és nagy karriert befutott labdarúgónak semmi más gondja nincs - csak a pénzt kell számolnia. Az az érzése az embernek, hogy nem kell mást tenni csak egy jó menedzsert találni, aki kiváló feltételekkel tudja eladni a játékost és utána megy minden magától. Ilyen egyszerű ez a dolog, gondolhatja sok fiatal focista, aki hasonló pályafutásról álmodik. Pedig messze nem így van. Rengeteg lemondással, verejtékezéssel lehet eljutni ilyen szintre. Nemcsak a futballban, hanem más sportokban is. Hálátlan dolog egy csapatsportban jól teljesítő játékost összehasonlítani az egyéni sportágak kiválóságaival, de mégis megkockáztatom: Janics Natasa, Vajda Attila, Kovács Katalin, Cseh László, Gyurta Dániel vagy a korábbiak közül Balczó András, Egerszegi Krisztina, Nagy Tímea, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázók és még sokan mások is dolgoztak, verejtékeztek annyit, mint egy futballista. Esetünkben Dzsudzsák Balázs. Velük kapcsolatban azonban soha nem jelennek majd meg hangzatos átigazolási szalagcímek, kiváltképpen a transzfer összegéről nem. Ilyen a sors, mondanánk rezignáltan, s ez így van rendjén. Nincs teljesen rendjén, de a világ elanyagiasodott, ezt mindannyian látjuk és felbomlottak az értékrendek is. S ennek megfelelően honorálják napjainkban egy-egy sportág teljesítményét. Néhány évvel ezelőtt Michel Platini, az UEFA elnöke szólalt fel a hihetetlen aránytalanságok ellen – labdarúgó társadalmon belül. Rámutatott például arra, hogy az angol, német, spanyol giga-klubok mértéktelen kiadásai nem tesznek jót az egyetemes európai labdarúgás fejlődésének sem, hiszen így a gazdaságilag fejletlenebb országok csapatai soha nem kerülhetnek a legjobbak közé, annak ellenére, hogy tehetségük, tudásuk erre predesztinálja őket. Kijelentését elhallgatták, legyintéssel nyugtázták és megy minden a régiben, ki tudja meddig és milyen magasságokban szárnyalnak majd azok az összegek, amelyek gazdát cserélnek egy-egy aranylábú ifjú le- vagy átigazolása alkalmával. Visszatérve Dzsudzsák Balázshoz, talán az lenne a célszerűbb, ha a népszerű sportoló elvégzett munkájáról, tudatos karrierépítéséről, az új környezetekbe való beilleszkedéséről, a családja iránti gondoskodásáról és hazaszeretetéről szólnának a zsurnaliszták írásai. Arról, hogy például Balázs volt a sportolók közül talán az első, aki a kolontári és devecseri vörösiszap-katasztrófa után azonnal több milliós felajánlással segített a bajbajutottakon, vagy a rendszeres támogatásokról, amelyeket a különféle gyermeksegélyező alapítványoknak folyósít. Így lenne teljes értékű az oroszországi átigazolási sztoriról készült tudósítás is.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.