Vélemény: Kényszerű engedékenység, majd kézfogás?

...a hivatalos szerbiai politika, de a közvélekedés, sem engedte eddig, hogy a hat és fél évtizeddel ezelőtt történt partizán kegyetlenkedésekről bárki is így szóljon. Most viszont már kimondják, mi több, szándékuk egybeesik a magyarok évtizedek óta fennálló eredeti szándékával: tisztázzuk végre annak a gyászos korszaknak az összes, eddig tisztázatlan és szándékosan eltussolt kérdéseit.

Olvasom a hírügynökségi jelentéseket, amelyek rendre beszámolnak a vajdasági kegyeleti megemlékezésekről. Nyilván nem csak az én szemem üti meg az a sok - korábban teljesen ismeretlen - szalagcím, szinte megdöbbenést kiváltó tartalommal teli riport, cikk, amelyeket szívesen olvas az ember. Nyilvánvalóan, s ezzel a kedves Olvasó is tisztában van, azokra a kegyeleti alkalmakra gondolok, amelyeket az 1944-ben ártatlanul lemészárolt magyarok feltételezett nyughelyénél vagy annak közelében tartottak. Először is számba veszem a helyszíneket: Csúrogtól Újvidéken át egészen Szabadkáig voltak ilyen rendezvények, s a beszámolókból kiderül, jóval tömegesebbek, mint az elmúlt évek során. A mellékelt fotókon is látom, hogy ott voltak a helyi magyarság vezetői, de szép számban megjelentek a magyarországi társadalmi, politikai, kulturális élet kiemelkedő személyiségei is. Ez így van rendjén. Ami új és számomra mindenképpen dicséretes, hogy első alkalommal voltak jelen a szerbiai hatalom reprezentánsai is: Újvidéken, a Futaki úti temetőben tartott megemlékezésen, koszorúzáson ott állt a magyar vezetők között a Vajdasági Képviselőház alelnöke, valamint a szerbiai emberjogi ombudsman. De ami talán a legmeglepőbb, Csúrogon, ott, ahol évről évre ledöntik és meggyalázzák a Kőbevésett fájdalom nevű emlékművet, több szerb civil egyesület is képviseltette magát! Azt már a tévében láttam, hogy az egyik ilyen egyesület elnöke kijelentette: végre tiszta vizet kell önteni a pohárba, ki kell alaposan vizsgálni a második világháború végén történt emberellenes cselekedeteket és megnevezni a felelősöket. Csak akkor nézhetünk nyugodtan egymás szemébe! - így a fiatal szerb aktivista. Először arra gondoltam, nagy merészség kell ahhoz, hogy elmenjen és szinte megkövesse azokat, akik az ártatlanul meggyilkolt és elhurcolt áldozatokat gyászolják, s azért is, amiket mondott. Hiszen a hivatalos szerbiai politika, de a közvélekedés, sem engedte eddig, hogy a hat és fél évtizeddel ezelőtt történt partizán kegyetlenkedésekről bárki is így szóljon. Most viszont már kimondják, mi több, szándékuk egybeesik a magyarok évtizedek óta fennálló eredeti szándékával: tisztázzuk végre annak a gyászos korszaknak az összes, eddig tisztázatlan és szándékosan eltussolt kérdéseit. Anélkül ugyanis nincs felejtés, de igazi megbékélés sem. Ilyenkor mondja a reménykedő jóhiszemű ember: hála Istennek,végre valami megmozdult, bizakodhatunk, reménykedhetünk abban, hogy méltó végtisztességet adhatunk hozzátartozónknak, azoknak az ártatlanul elpusztult sok ezer honfitársunknak, akiknek csak egy „vétkük” volt - mindannyian magyarok voltak! Ezzel összefüggésben kell említeni egy másik aktuális problémát is, amely a közelmúltban elfogadott szerb restitúciós törvény kapcsán merült fel és komoly államközi nézeteltérést okozott. Ebben a dokumentumban ugyanis a belgrádi törvényhozás kimondta, hogy akik 1941 és 1945 között a megszálló erők tagjai voltak vagy azok leszármazottai, nem részesülhetnek semmilyen kárpótlásban! Magyarország azonnal és erélyesen reagált: az igazságtalan jogszabály miatt nem szavazza meg december 9-én a Szerbia uniós tagjelölti státusára vonatkozó előterjesztést. A vonatkozó jogszabályt maga Boris Tadic államfő is aláírta, tehát gyakorlatilag hatályba lépett, alkalmazhatták. Igen ám, de Budapest reagálása, valamint több határon és tengeren túli magyar civil szervezet, nem utolsó sorban a délvidéki magyarok egységes fellépése, úgy tűnik, gondolkodásra késztette a belgrádi vezetést. Előbb a szokásos felháborodás, a magabiztosságtól duzzadó elutasítás nyilvánult meg a magatartásukban, ahogyan a napok múltak és látták, hogy a tiltakozási hullám nem ér véget, előbb ritkábbá váltak a magabiztos, néha öntelt nyilatkozatok, majd engedékenyebbé vált a szerbiai politika. Előbb egyeztetéseket kezdett a belgrádi kabinet a Vajdasági Magyarok Szövetségével kárpótlás-ügyben, majd néhány mérvadó szerb politikus is nyilatkozott arról, hogy az elfogadás előtt álló szerb rehabilitációs törvény ellensúlyozza a korábbi dokumentumban foglaltakat, azaz a megkülönböztető, kizáró passzusokat. Ezek szerint már csak azokat zárnák ki a restitúcióból, akik ellen Szerbiának háborús bűncselekmények elkövetésére vonatkozó komoly bizonyítékai vannak. Belgrádban azt mondják: a rehabilitációs törvény tervezetében foglaltakkal mindegyik szerbiai párt és a nemzeti kisebbségek érdekszervezetei is egyetértenek. A szerb igazságügyi államtitkár magyarázatában azonban van egy érdekes fejezet, amely viszont már gondolkodásra késztet a leendő törvénnyel kapcsolatosan. Jelesül az, hogy szerinte „Szerbia még nem szembesült mindazzal, ami a második világháború idején történt, elsősorban azért, mert 1943 és 1946 között egy sor olyan döntés született, amelyekből nem derül ki világosan, hogy ki követett el háborús bűnöket és ki nem.” A mondat utolsó részével már vitába lehet szállni, mert nem nehéz bizonyítani, hogy ki és ki ellen követett el égbekiáltó bűntetteket. A szerbiai vezetés azonban ki akarja vizsgálni ezt az időszakot, készséget mutat a világ felé, bizonyítani akarja jóindulatát. S be akar kerülni az Európai Unióba. Ezért került a törvényhozás elé oly' nagy hirtelenséggel a rehabilitációs törvény. Az majd lehetőséget ad az „1943 és 1946 közötti időszak döntéseinek felülvizsgálatára”. Bevallom őszintén, szkeptikus vagyok az ilyen hirtelen engedékenység láttán. Ha nem ismerném a történelem folyamán, de leginkább az elmúlt húsz év során elhangzott szóbeli és írásban adott szerb ígéreteket, akkor örvendezni tudnék a belgrádi lépés hallatán. Mivel azonban ismerem a múltból a hasonló nagylelkűség eredményeit, már nem vagyok biztos abban, hogy e törvény eléri majd eredeti célkitűzéseit. A képlet egyszerű: elfogadni a rehabilitációs törvényt, ezzel demonstrálni az ott élő magyarok és Budapest felé az ország jóhiszeműségét, az EU-nak megmutatni, hogy igenis egy demokratikus, a kisebbség felé kezet nyújtó ország igyekszik az európai államok közösségébe. S azután december 9-én egyöntetű lesz a tagjelölti szavazás, mindenki felemeli a kezét, amikor Szerbia tagjelölti státusáról szavaznak. Igennel. A törvény pedig majd „vizsgálódik”, megállapítja, hogy kit kell kizárni a kárpótlásból, merthogy magyar baka volt a második világháborúban…A lerombolt szabadkai színházat pedig továbbra sem építik, a magyarokat továbbra is kiszorítják a munkahelyekről, a délvidéki fiatalokat pedig ugyanúgy megverik majd, mint azt tették korábban és teszik most is. A magyar nyelvű helységtáblákat és cégtáblákat bemázolják, a temetőket megbecstelenítik. A második világháború negyvenezer ártatlan magyar áldozata pedig továbbra is a város széli dögtemetők alatt nyugszik, mindaddig, amíg ki nem vizsgálják, hogy háborús bűnös-e vagy sem… Én lennék a legboldogabb, ha bebizonyosodna, hogy a mindazt, amit papírra vetettem, merő aggály volt, felesleges félelem.