A politikai rendszer szétesése

Nem kell, Hányszor mondjam nem kell? Akkor sem kell semmi, semmi nem kell nem kell! Tőled nem kell nem kell, Még a nem kell sem kell semmi, Semmi nem kell,nem nem nem nem kell. (Beatrice)

A Medián felmérése szerint 78 százalékra nőtt azoknak az aránya, akik szerint rossz irányba mennek a dolgok. A „népszerűségi” listát vezető „legnépszerűbb” politikus is, aki történetesen Orbán Viktor, csak 33 százalékos népszerűségnek örvend. „A kormány támogatottsága folyamatosan csökken, miközben az ellenzék lényegében alig erősödik. 2010 előtt a szocialista kormányban csalódott szavazók még adtak egy esélyt az ellenzéki Fidesznek, ma a többség nem lát senkit, akiben bízhatna.” Mindenből Török Gábor politikai elemző, az idézett szöveg szerzője, arra következtet, hogy „ha elfogy a remény, és már az ellenzék sem kell, a politikai rendszer - Lipset ’stabilizáló apátiája’ ellenére - a szétesés küszöbére kerül”. A következtetés mellbevágó. Széteshet a magyar politikai rendszer? De hogyan is menne végbe a szétesés? Török kolléga néhány tényezőből, a politikai rendszer néhány eleméből (kormány, pártpolitikusok, pártok, ellenzék), illetve azok aktuális társadalmi támogatottságából vezeti le a politikai rendszer „szétesését”, én viszont nem gondolnám, hogy a „szétesés” redukálható lenne rájuk. A problémát először is abban látom, hogy még csak másfél évvel vagyunk túl a választáson, tehát kormánynak, kormánypártoknak és ellenzéknek egyaránt van még két és fél éve a trendek megfordításán. Teljesítményük és társadalmi megítélésük addig nagyban változhat – és a reménykedők tábora növekedhet. Török arra hegyezi ki álláspontját, hogy „a politikai rendszer ’képviseleti’ funkciója és ezáltal legitimitása (nem legalitása!) megkérdőjeleződik”, azaz – értelmezésemben – az állampolgárok nem érzékelik, hogy a politikai rendszer szereplői (kormány, pártpolitikusok, pártok, ellenzék) valóban képviselnék őket, tehát hogy ellátnák a képviselet funkcióját. Ha jól értem, ebben a megközelítésben az állampolgárok nem a rendszernek, a rendszer intézményeinek és működésüknek törvényességét (legalitását), hanem elfogadásra méltóságát kérdőjelezik meg. Teoretikusan minden ilyen felvetést jogosnak tartok, mert a politikai valóságban alapkérdés, hogy mégoly törvényes és törvényesen működő intézményeket más szempontok alapján elfogadnak-e az emberek, például azért, mert úgy gondolják, hogy jól funkcionálnak, eleget tesznek a velük szemben támasztott elvárásoknak vagy többé-kevésbé kielégítő döntést hoznak. Úgy gondolom azonban, hogy mindezek mellett a politikai rendszernek és főbb intézményeinek a rendszer szétesésével fenyegető elutasításához sok mindennek kell még bekövetkeznie. Ha már az állampolgárokból indulunk ki, először is annak, hogy az állampolgárok mérvadó többsége eljusson magának a rendszernek az elutasításához. Ahhoz, hogy úgy gondolják, hogy törvényesség és demokrácia ide vagy oda, nekünk nem kell ez a rendszer. De nem elég, hogy a rendszert csak fejekben vagy szavakban utasítsák el, hanem tenniük is kell a rendszer ellen, mert az apátia (közöny, kilátástalanság, letargia stb.) éppen azért is lehet „stabilizáló”, mert passzívak maradnak az állampolgárok. Az állampolgárok passzivitása viszont egy esetben tényleg lehet destabilizáló hatású egy demokráciában: ha például nem mennek el szavazni, azaz kritikus mértékben maradnak távol a következő választáson. Ha 2014-ben 30-40 százalékos részvétel mellett alapítanak kormányt a győztesek, kétségtelenül válságközeli állapot alakulna ki. De csak azért „közeli”, mert még mindig kérdéses marad, hogy a távolmaradó 60-70 százalék továbbra is apatikus-e, vagy szemben áll a rendszerrel és tesz is ellene. A rendszer „szétesésének” a rendszer képviseleti funkciójával való összekapcsolása felfogható úgy is, hogy igazából nem a rendszer, tehát Magyarország politikai rendszere esik szét, hanem a rendszer jellege változik meg gyökeresen: képviseleti (parlamentáris) demokráciából valami egészen mássá válik, mondjuk nem képviseleti demokráciává vagy nem demokráciává. Ez a szcenárió amúgy ismert a választások óta, különösen az ellenzéki diskurzusokban és retorikákban, és ezek között a különbség csak az, hogy kész tényként kezelik-e a demokrácia megszűnését (azaz úgy gondolják, hogy diktatúra, önkényuralom stb. van), avagy fenyegető lehetőségként (azaz úgy gondolják, hogy diktatúra, önkényuralom stb. felé vezető úton vagyunk). A magyar képviseleti demokrácia képviseleti jellegéből való állampolgári kiábrándulásból mindazonáltal megintcsak az állampolgárok rendszerellenes aktivizmusával vezethető le a rendszer szétesése, szerintem. Ellenzéki logikával gondolkodva például azért, mert az állampolgárok kiábrándulnak a rendszerből, de hajlandók apatikusan eltűrni, hogy Orbán Viktor diktatúrává építse át rendszert. Ennek viszont ellentmond Orbán Viktor csökkenő népszerűsége, ami Török Gábor számára kiindulópont, ám csak akkor létezik ellentmondás Orbán Viktor csökkenő népszerűsége és diktatúraépítése között, ha – továbbra is ellenzéki logikával gondolkodva – az állampolgárok nem támogatják a diktatúraépítést. Magyarán Török Gábor megközelítése és az ellenzéki logika alapján nem kizárt, hogy az állampolgárok mindaddig elfordulnak Orbán Viktortól, amíg ő a képviseleti-parlamentáris demokrácia keretein belül marad, mert nekik, az állampolgároknak, elegük van a képviseleti-parlamentáris demokráciából, ámde hajlandók támogatni Orbánt a képviseleti-parlamentáris demokrácia meghaladásának útján. Ez az ellenzéki logika azonban ott bicsaklik meg, hogy Orbán Viktor csökkenő népszerűségéből arra következtethetünk, hogy a képviseleti-parlamentáris demokráciát elutasító vagy alutasítani hajlandó állampolgárok az ellenzékkel ellentétben nem gondolják, hogy Orbán Viktor már s mindeddig a képviseleti-parlamentáris demokrácia meghaladásának útjára lépett volna. Végül az elméletileg ki nem zárható „szétesés” gyakorlati valószínűsége vagy lehetősége azért is kérdéses számomra, mert egy „rendszer” „szétesése” fogalmilag feltételezni engedi, hogy a rendszer ”részeire” vagy „elemeire” hullik szét, hiszen minden rendszer részekből vagy elemekből áll össze. Egy konkrét politikai rendszer elemekre bomlása a valóságban a káosszal és anarchiával egyenértékű. Mivel egy képviseleti demokráciaként működő politikai rendszerben nemcsak képviseleti intézmények (részek, elemek) vannak, kérdéses az is, hogy a rendszer nem képviseleti intézményei (részei, elemei) hogyan funkcionálnak tovább. Például az erőszakszervek, a hadsereg, a rendőrség, de nem lehet kihagyni az Alkotmánybíróságot, az igazságszolgáltatást, az állam- és közigazgatást stb. Hiába fordulnak el az állampolgárok a képviseleti rendszer képviseleti intézményeitől, ha a többi intézmény és ezáltal a rendszer intakt marad. Ám más a helyzet, ha az állampolgárok a rendszer többi intézményét is elutasítják, illetve azok funkcionálása akadozik, vagy szembefordulnak a kormányzattal. Olvasóim talán túl teoretikusnak vagy spekulatívnak tartják a fejtegetésemet, amit én viszont azért nem tartok haszontalannak, mert a kilencvenes évek elejétől, a taxisblokádtól kezdve folyamatosan jelen van a magyar politikai diskurzusokban a legrosszabb szcenáriók kidolgozása. Klasszikus példája ennek Magyarország „weimarizálódásának” toposza, azaz az aktuális politikai helyzet és – vélt – trendek párhuzamba állítása hitleri hatalomátvétel előtti Németország helyzetével. Csakhogy ezeknek a diskurzusok az a gyengéje, hogy a résztvevők utóbb nem értékelik saját be nem igazolódó prognózisukat. A tanítók (a diskurzusokban résztvevő és prognosztizáló értelmiségiek és tudósok) tanulása elmarad. Ezért gondolom, hogy érdemes akkurátusan megfontolni mindent, minden kulcsfontosságú fogalmat és kifejezést. Tanulságos az is, hogy 2006-ban komoly politikai válság alakult ki, mely válság során kormányoldal és ellenzék versenyt folytatott az állampolgárok rokonszenvéért és támogatásáért. Akkor Orbán Viktor azon stratégiája, hogy az utca nyomásával, kvázi forradalmi úton kényszerítse lemondásra a kormány, és sokáig úgy tűnt, hogy Gyurcsány Ferenc hatásosan kínálja az „én vagy a ribillió” választási lehetőségét az állampolgároknak. Csakhogy az önkormányzati választások azt bizonyították, hogy az állampolgárok a két vezér stratégiája között lavíroztak: nem kellett sem Gyurcsány, sem ribillió, de kell Orbán Viktor, nem a ribillió útján. Igaz, Török Gábor most azt mondja, hogy már Orbán Viktor sem kell, meg pártok se, ám 2006 azt is bizonyítja, hogy a néplélek kiszámíthatatlan. Politikusnak, politológusnak és politikai elemzőnek egyaránt.