Vélemény: Észak Kubája köszöni, megvan

Azóta a kormány megkezdte a büntetőjogi nyomozásokat a válság felelősei után. Az Interpol nemzetközi elfogatóparancsot adott ki Kaupthing ex-miniszterelnök, Sigurdur Einarsson és más bankárok ellen, akik az összeomlást követően elmenekültek az országból.

Nem tudom, hogy más nyelveken van-e hasonló szólás, amely annyira képletes lenne, mint a mi, „nem látja a fától az erdőt” példabeszédünk. Szép megfogalmazása a lényegnek: lám nem kell költőnek lenni ahhoz, hogy valamit jól kifejezzen a népi bölcsesség, illetve a nép maga. De ugyanez a népesség költő, a javak fogyasztása szempontjából is. És épp itt a bibi, hogy hiába a kollektív, áthagyományozódott tudás, ha nincs, aki értse a bölcs meglátást. Ha úgy – napi rutinként – használjuk e szavakat, hogy bele sem gondolunk valós jelentésükbe. Ennyit felvezetésként, mielőtt rátérnék arra provokatívnak tűnhető kérdésre, hogy ugyan hol jobb – pontosabban hol lesz jobb – élni évek, évtizedek múlva: Észak-Koreában, Kubában, Haitin, Izlandon vagy Magyarországon. A miniszterelnök kijelentette (első szám első személyben): megvédi az országot, nem fogja hagyni, hogy a magyar emberekkel fizettessék meg a banki szektor hasznát, ezért a felelőtlenül kiajánlott és felvett hitelek árfolyamkockázat viseljék a bankok is. Ugyanakkor a szektorban történő forráskivonásra, a hitelezés csökkentésére hívta fel a figyelmet, miközben „hajtóvadászatot” hirdetett az uzsorásokkal szemben, továbbá a közszolgáltatások központi beárazását a lebegtette meg, kamatplafonostól. Egyszerre olyan sok mindent és olyan populistán jelentett be, hogy az ember csak kapkodta a fejét, hogy akkor most mi is van, melyik bejelentés mit is eredményezhet, és milyen összefüggésben van egymással. Orbán végső soron kinyilvánította: egy a külföld számára várhatóan nem tetsző, de a konfliktust vállaló, külön válságmegoldó útra lépet hazánk. Azt meg már tapasztalatból tudjuk, hogy a Fidesz elnöke nem szokta meggondolni magát, nem szokott visszafordulni az általa választott útról, akármilyen kacskaringók is várjanak ránk azon. A kérdés csupán az: a kétharmaddal felvértezve végig tud-e menni ezen az úton, és az ország lakossága követi-e azon? A bankvilág mindent meg fog tenni érdekei érvényesítése végett: elválik, mire megyünk hitelek nélkül, a lakosság mennyire és meddig fogja elviselni a megszorításokat vagy a szerkezetátalakítást. A leghozzáértőbbek sem tennék a fejüket rá, mi fog valójában történni idehaza és a világban a következő válságterhes években. Annyi az egymással összefüggő, elvarratlan szál, hogy a valóság szövete a legváratlanabb helyeken is felfeselhet. Ennek fényében érdekes, ami az elmúlt években Izlandon ment végbe: a hazánkénál valamivel nagyobb területű, ellenben jóval kevesebb lakosságú északi országban ugyanis csendes forradalom történt, de ennek ténye – micsoda véletlen – nem került az arab tavasztól bezzeg hangos híradásokba. Izland népe fogta magát, és népszavazáson döntött jövőjéről úgy, hogy nem fizeti vissza tetemes adósságát, mely a 2008-as államcsőddel dőlt a nyakába. 320 ezer állampolgárának 15 éven át havi 100 eurót kellett volna fizetnie 5,5 százalékos kamatra. Izland azonban az elkerülhetetlennek vélt forgatókönyvvel épp ellentétes módon lábal ki a pénzügyi összeomlásból. Görögország polgárainak azt mondták, hogy az állami szektoruk teljes privatizációja az egyetlen megoldás. És Olaszország, Spanyolország és Portugália is ugyanezzel a veszéllyel néz szembe. Az elképzelés, miszerint az állampolgároknak kell fizetniük a pénzügyi monopóliumok hibáiért, hogy egy egész nemzetet megadóztathatnak, hogy megfizettessék a privát szféra adósságait, összezúzta és átalakította az állampolgárok és a politikai intézményeik kapcsolatát, és Izland vezetőit végül az állampolgáraik mellé állította. Az államfő, Olafur Ragnar Grímsson nem volt hajlandó aláírni a törvényt, ami Izland állampolgárait tette volna felelőssé a bankárok adósságai miatt, és népszavazást írt ki. (Az emberek 93%-a szavazott a visszafizetés ellen, pedig jól megfenyegette őket az IMF és más pénzügyi szervezetek, hogy Izland észak Kubájává válik, úgy elszigetelik…) Azóta a kormány megkezdte a büntetőjogi nyomozásokat a válság felelősei után. Az Interpol nemzetközi elfogatóparancsot adott ki Kaupthing ex-miniszterelnök, Sigurdur Einarsson és más bankárok ellen, akik az összeomlást követően elmenekültek az országból. De az izlandiak nem elégedtek meg ennyivel: úgy döntöttek, hogy új alkotmányt írnak, ami megszabadítja az országot a nemzetközi tőke és a virtuális pénz hatalmától. Az 1918-as alaptörvény helyetti, a kor kihívásaira válaszoló alkotmányt egyedülálló módon nem politikusok, hanem a polgárok "dobták össze" az interneten. A részvételi demokrácia folyományaként kialakult alkotmányt a következő választások után a parlament elé fogják terjeszteni. Az izlandiak elképesztő hitelekkel gerjesztett jólétükből, az 50%-os munkanélküliség rémével szembenézve is visszatérnek a gyökereikhez. Kevésbé szól már az élet a nagy terepjárókról és a drága házakról, hanem inkább a természetről, amelynek kincsei így nem kerülnek külföldi kézbe. Az országnak e társadalmi és tudati változás miatt is – a többi európai néptől eltérő – jövője, saját energiakincse, zöld tudata van. Nem csoda, hogy lekerültek a térképről, s csak vulkánkitöréseik miatt kerülnek szóba, mert nem hagyták, hogy egy kölcsönért cserében megkaphassák a vizet, a tengerek élővilágát, a megújuló erőforrásainkat. Kuba meg hosszú elszigeteltségének köszönhetően szintén megőrizte egyfajta zöld köztársaság jellegét, a megindult érdekes előremutató folyamatok sokak számára vonzóvá tehetik. (A bekövetkező mezőgazdasági szerkezetátalakulást nem ökológiai tudatosság, hanem a egyszerűen szükség szülte!) Észak-Korea és Haiti ugyanakkor legyenek a legelvadultabb elzárkózás példaképei. Hogy idehaza, mi lesz velünk? Kié lesz a vizünk, újragondolandó mezőgazdaságunk, a turizmus és a tranzit haszna? Hogy meglátjuk-e a fától az erdőt? Sok múlik azon is, mennyire figyelünk oda az izlandi példára!