Vélemény: Tényleg ennyire veszélyes a „bunkofon”?

Félreértés ne essék, még véletlenül sem akarom e sorokkal kisebbíteni e korszerű technikai vívmány hasznosságát, értékét, az életünkben betöltött szinte pótolhatatlan szerepét. Hány életet mentett már meg a mobiltelefon, hányszor előztünk meg balesetet, milyen gyakran takarítjuk meg az időnket a használatával?

A kilencvenes évek elején több alkalommal is jártam a németországi Heidelbergben. Ott hallottam először Varga András professzortól, a helyi egyetem orvosi tanszékének sugárvédelmi vezető szakértőjétől, hogy a „jövő generációi sokat szenvednek majd az elektroszmogtól”! Miután látta az arckifejezésemből, hogy ez a furcsa szóösszetétel idegenül cseng számomra, megpróbálta néhány gyakorlati példán keresztül megmagyarázni a jelentését. Pontosabban a veszélyét. Beszélt az elektromágneses mezőkről, a rádiófrekvenciós hatásokról, amelyek károsan befolyásol(hat)ják az egészségünket, rákot is okozhatnak… Említette a mikrohullámú sütőt, amely akkortájt hódította meg a háztartásokat, a televíziót, a rádiót, a radarállomásokat, meg a magasfeszültségű vezetékeket is. Ez utóbbiak még ma is gyakran „keresztezik” a lakónegyedeket, egészen közel vannak az épületekhez, családi házakhoz. A veszélyt különösképpen a várandós nők és a kisgyermekek esetében hangsúlyozta. Hozzátette azt is, hogy a maroktelefonok (akkor még jobbára így neveztük őket) használata olyan rejtett veszélyeket hordoz, amit egyelőre nem lehet felmérni, de az bizonyos, hogy gyakori használatuk nem egészséges. Nos, elérkeztünk mondandónk lényegéhez. Tudniillik az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a napokban tette közzé jelentését, amely szerint „a kipufogógázzal és DDT-vel került egy kategóriába a mobiltelefon a rákkockázat szempontjából.” Nem volt tehát alaptalan a több mint másfél évtizeddel ezelőtt elhangzott figyelmeztetés Varga professzor részéről. Mert maga az tény, hogy a WHO 14 országában 31 tudós ember foglalkozott éveken keresztül a mobiltelefon, a radar, a mikrohullámú sütők által kibocsátott elektromágneses sugárzással, eleve figyelmeztet: valami van a levegőben… Képletesen is. Annál is inkább, mert a kutatócsoport a franciaországi Lyonban közzétett eredményei szerint a mobiltelefonok az úgynevezett 2B jelzésű (az emberre esetlegesen rákkeltő) kategóriába tartoznak, ugyanabba, amelyben a DDT rovarirtó szer és a kipufogógáz található. Ez utóbbi kettőt pedig többé-kevésbé ismerjük, védekezünk ellenük. Nyilvánvaló, hogy az elkövetkező időszakban újabb felméréseket, kutatásokat végeznek majd a mobiltelefon esetlegesen káros hatásáról, s az is bizonyos, hogy ezeket a kutatásokat nem a készülékeket gyártók és forgalmazók végzik majd el. Ők legfeljebb olyan megrendeléseket finanszíroznak, amelyek kimutatják, hogy a készülék használata veszélytelen, egészségre nem ártalmas, vegyük csak továbbra is, mint a vásárban a mézes cukrot vagy a piciny tükörrel díszített mézes szívet. A mobiltelefon ugyanis hatalmas üzlet. (A milliárdos lakosú Indiában több készülék van, mint angol WC...!) Alig két évtized kellett ahhoz, hogy elterjedjen a Földön. A fentebb említett kilencvenes évek elején folytatott beszélgetés alkalmával még csak a kiváltságos embereknek volt ilyen ketyeréjük, az is legalább kétszer ekkora, mint a mai. Ki is rakták a vendéglőben az asztalra, hogy lássa a pórnép: ők már rendelkeznek a technika e vívmányával, ők fontos emberek. Ekkor terjedt el a bunkofon elnevezés is, mert bizony előfordult, hogy tulajdonos, ha kellett, ha nem, hangosan hívta a feleségét (drágám, tíz perccel később érkezem!), az anyósát (mama, mi lesz ma vacsorára?), az üzletfelét (nézd pajtás, nekem ez az üzlet nem ér annyit, de azért térjünk vissza erre a témára holnap, jó, no, csá’), persze közderültséget okozva ezzel a nyilvános helyen lévőknek. Meg bosszúságot. Merthogy a bunkofonost különösebben nem érdekelte, hogy rajta kívül más is van a teremben, a moziban, a színházban, mi több, a templomban is. Igaz, ez a szokásunk ma sem sokat változott, mert telefonálunk minden helyen, minden időben: a közösségi közlekedésben (korszerűen így illik nevezni a villamost, a trolibuszt, az autóbuszt), az étteremben, a cukrászdában, a pihenőhelyeken – parkban, sétányon, szökőkutak mellett, a játszótereken. A napokban hallottam éppen egy játszótéren, amint egyik anyuka mobiltelefonban harsányan, ordenáré szavakkal illette kedves anyósát, minden második szava a divatos …szd meg volt, mindeközben a csemetéje ide-oda futkosott, néha kérdezett is valamit a kedves mamától, neki azonban fontosabb teendője volt: mobilozott. Pardon, bunkofonozott! Félreértés ne essék, még véletlenül sem akarom e sorokkal kisebbíteni e korszerű technikai vívmány hasznosságát, értékét, az életünkben betöltött szinte pótolhatatlan szerepét. Hány életet mentett már meg a mobiltelefon, hányszor előztünk meg balesetet, milyen gyakran takarítjuk meg az időnket a használatával? Arról nem is beszélve, hogy a mobiltelefon ma már nemcsak a klasszikus telefonszerepét tölti be, hanem lassan annyi funkciót ismer és teljesít, hogy „zsebben és retikülben hordozható világ” lesz, amely behozza számunkra a földkerekség minden részéről a legszükségesebb információkat. S ez minden kétséget kizáróan óriási előny a mai kor emberének. Nem mehetünk el egy, a mobillal kapcsolatos másik probléma mellett sem. Ez ugyan nem egészségügyi jellegű – de lehet. A készülékek elterjedésével egyre többen használják a gépkocsikban is. Néhány éve erre is született egy kormányrendelet, miszerint a járműben a telefont ki kell hangosítani és megfelelő módon rögzíteni. Szépen hangzik, de az autósoknak csak nagyon kicsi hányada tartja magát az előírásokhoz. Inkább ahhoz, hogy ha beülnek a kocsiba, azonnal veszik elő a telefont és intézik halasztást nem tűrő ügyeiket…Márpedig a baleseti statisztikák szerint napjainkban mind többször fordul elő súlyos közúti baleset a vezető figyelmetlensége, mondjuk ki: telefonálása miatt. Nemcsak nálunk. Egy amerikai kutatócsoport 200 emberen – vezetés-szimulátoron - végzett kísérlete kimutatta, hogy a járművezetők telefonálás közben a szükségesnél 20 százalékkal hosszabb idő elteltével fékeztek, nem tartották a megfelelő követési távolságot és ez „élesben” az esetek többségében minimum koccanáshoz, de gyakrabban balesethez vezetett volna. Hogy mi a megoldás? A mértékletesség. A hazai rákkutatók szerint nem ajánlott fél óránál hosszabb ideig a fülünkön tartani a készüléket. S ezt már én teszem hozzá: gépkocsivezetés közben pedig egy percig sem!