Vélemény: Felhőtlen gyermeköröm

A szórakoztató doboz pedig ontja gyermek lelkét mételyező káros információt, amelyet a fiatal nagyon gyorsan a magáévá tesz, sőt követ is. S miután úgy érzi, hogy vele otthon senki sem foglalkozik, ergo, nincs is rá szükség a családi házban, szépen lenyomja a kilincset és távozik…

Furcsa egybeesésnek is nevezhetjük, hogy alig néhány nap választja el az eltűnt és bántalmazott gyermekek világnapját és a hagyományos gyermeknapot. Az elsőről általában csak a „protokoll szintjén” emlékezünk meg, a második viszont hosszú idő óta elfogadott ünnep – programokkal, megemlékezésekkel, tudományos tanácskozásokkal. Az eltűnt és bántalmazott gyermekek világnapját egyébként 2004. május 25-e óta tartják, egy Etan Patz nevű New York-i kisfiú 1979-es eltűnésére emlékezve. A krónikások azt is feljegyezték, hogy e problémával maga Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke is foglalkozott és az ő kezdeményezésére 1983-ban kezdtek szervezetten foglalkozni az otthonukból eltűnt gyermekek kérdésével, felkutatásukkal. Akkor jelent meg először a tejes dobozokon a keresett kiskorúak fotója, ami a vártnál jobb eredményt hozott: nagyon sok gyereket megtaláltak, illetve ők maguk jelentkeztek a szüleiknél. E sajnálatos kérdésről hosszan lehet értekezni, hiszen nálunk is óriási problémát jelent a családból vagy a kiskorúak különféle intézményeiből eltűnt gyermekek felkutatása. A statisztikusok rendszeresen foglalkoznak az évente jegyzett esetekkel, így azután azt is megtudhatjuk, hogy például nálunk évente egy „kisvárosnyi” gyerek hagyja el otthonát és távozik ismeretlen helyre. Legtöbbjük ugyan előbb vagy utóbb előkerül, de arról nem szól a statisztika, hogy milyen állapotban… Jelenleg Magyarországon 1900 ilyen esetet tartanak nyilván, keresik, kutatják őket, ezzel óriási munkát adnak a nyomozóknak, tanároknak, a szülőkről nem is beszélve, akik a lelki terhét viselik ezeknek az ügyeknek. Csongrád megyében – a tavalyi statisztikai adatok szerint – 350-en tűntek el (ebből 175-en szegediek), a legtöbbjük gyorsan elő is került, mindössze egy 14 éves fiút kerestek egy hónapnál tovább. S ami talán az egyetlen pozitív elem, ha ebben lehet ilyet találni, hogy az elmúlt években nem volt gyermekrablás a megyében. A szépen cirkalmazott számokon túl azonban nem ártana arról is szót ejteni, hogy miért határozzák el magukat a kiskorú emberkék a távozásra? Természetesen ilyenkor fel lehet sorolni azokat a sztereotípiákat, amelyekkel a legtöbbször indokolni szoktuk az eltűnést: az iskolában kapott rossz érdemjegy, az év végi bizonyítvány, a gyerek által túl szigorúnak tartott szülői fenyítés, korai szerelmi csalódás, vagy egyszerűen egy hirtelen támadt kalandvágy. A gyermekintézményben lakók esetében a szülői fenyítés (sajnos) kizárt, ám a többi tényező ugyanúgy jelen van. S még valami: a családi fészek melegének hiánya. A legtöbb esetben azzal magyarázzák a nevelőotthonokból való eltávozást, hogy: úgy éreztem ott nem szeretnek! Igen, amiről az utóbbi időben annyit beszélünk: a szeretet hiánya – családon belül és azon kívül is. Egyértelmű, hogy mai zaklatott világunkban jóval kevesebbet törődünk egymással, a gyerekeinkkel is, könnyen lökjük oda őket a televízió elé, hogy minél kevesebb gondunk legyen velük. A szórakoztató doboz pedig ontja gyermek lelkét mételyező káros információt, amelyet a fiatal nagyon gyorsan a magáévá tesz, sőt követ is. S miután úgy érzi, hogy vele otthon senki sem foglalkozik, ergo, nincs is rá szükség a családi házban, szépen lenyomja a kilincset és távozik… Hogy azután, még ha rövid idő elteltével is, visszajön, nem tudjuk milyen benyomásokkal, tapasztalatokkal vértezi fel magát, de egy pötty marad a lelkén, arról, hogy ezt a lépést, meg kellett tennie és már nem a régi gyermek. Az idei évet a legtöbb vallási felekezet hazánkban a Család Éveként határozta meg, ennek jegyében számtalan hasznos rendezvényt is szerveznek ország szerte. A legtöbb ilyen összejövetel általános megállapítása: a családra, mint a társadalom alapsejtjére, jóval nagyobb gondot kell fordítani – anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. E nélkül a szélesebb közösség is egy kormányos nélküli hajóra hasonlít, amelyet nagyon nehéz „befogni”. Ehhez azonban nem elég a jó szándék, tettrekészség is kell. Az azonban nem mindig van meg bennünk: sem a családban, sem a társadalomban. A közelmúltban egy Tibetet megjárt ismerősömmel beszélgettem, aki arról mesélt, hogy az ottaniak szemében milyen óriási jelentősége van a családnak és tekintélye a családfőnek. A sanyarú körülmények közepette élő hegyi emberek körében hihetetlenül szervezett élet folyik a családban, tisztelik a hierarchiát, megfelelő gonddal viseltetnek a gyermekek és az idősek iránt. Ha pedig egy szelet vagy netán egy tábla csokoládét kap az egyik gyermek a véletlenül arra vetődő európaitól, akkor azt megosztják egymással… A gyermeknevelő intézmények, különösen napjainkban, meghatározó módon befolyásol(hat)ják a kialakulóban lévő emberpalánták testi-lelki habitusát. Ezzel összefüggésben előttem mindig a Böjte Csaba ferences pap által szervezett otthonok példája lebeg. Többször jártam a dévai központi otthonukban, ahol nemcsak példás rend és tisztaság uralkodik, hanem a lelki rendezettség is, magyarán: a gyerekek tisztelettudóak, előzékenyek, egymással és a külvilággal is toleránsak. Nem volt még példa arra, hogy az épületbe való belépésünkkor ne köszöntek volna előre, ne kérdezték volna meg, miben segíthetnek és ezt nem csak az udvariasság szintjén művelték, hanem a gyakorlatban is. Persze, ez nemcsak Déván van így, hanem Torockótól Brassóig, és mindenütt, ahol Böjte atya létrehozta ezeket az otthonokat. Példaértékű, amit ott látunk, tapasztalunk, nem ártana tanulni tőlük. Mellesleg: soha nem hallottam még, hogy onnan „elkószált” volna valamelyik bennlakó… A fent említett problémák megoldásával pedig nyilvánvalóan a társadalom, beleértve a gyermektársadalmat is, felszabadultabban élhetne, alkothatna, tervezhetné a jövőjét. Felhőtlenebb lenne a gyermekünnep. Legalábbis véleményem szerint…