Vélemény: Alkotmány, politika, húsvét

Persze, azzal, hogy az országnak van új alaptörvénye, amely 2012. január elsején lép majd életbe, még nem áll le az élet. Sőt most kezdődik majd az a munka, amely talán még nehezebb lesz, mint az eddigi. A „kitalicskázott” , a végelgyengülésig kifosztott országot most talpra kell állítani. Ráadásul nem úgy, hogy nyakra-főre vesszük fel a külföldi hiteleket, s ismét adósságba zuhanunk.

Új fejezet kezdődött az ország életében 2011. április 18-án. Lehet, hogy túl patetikusnak, netán fontoskodónak tetszik ez a megállapítás, de ettől még így van. Tudniillik egy „valamire való” közösségnek mindig fontos, ha számára meghatározó módon szabályozzák, rendezik az életét. Így van ez egy államalakulat esetében is. Nálunk is. Az Ország Házában szavaztak az új alaptörvényről, elfogadták azt, azután elénekelték a Himnuszt, s tették tovább a dolgukat. Kissé ünneprontó volt az üres padok látványa, de Istenem, ez is hozzá tartozik a politikához. Volt már ilyen a történelem során, meg lesz is. Mint ahogyan az is természetes, hogy a Rákosi elvtársék idejében összefércelt alkotmány, majd az 1989-ben módosított, de még mindig az előbbi jegyeit viselő dokumentum helyett hozott új magyar alaptörvény ellen már megindult a támadás. Pontosabban a támadások egész sora. Itthon és külföldön, jobbról és balról egyaránt. Hozzáértők és magukat annak vélők egész sora szedi ízekre az új alkotmányt, tételesen próbálják bizonyítani, hogy semmi sem felel meg benne, „ez senkinek sem lesz jó, meg mi is lesz most itt, csorbulnak az emberi jogok, sérül a demokrácia, ezzel együtt pedig elítél majd bennünket Európa és kiközösít a demokratikus országok sorából”. A leghangosabbak ismét azok, akik kívülről, pontosabban külföldről próbálják lejáratni hazánkat. Legfájóbb pedig az, hogy ők nem is idegenek, nem az egyik vagy a másik EU-állam ilyen vagy olyan képviselői, hanem a mieink, magyarok, magyar állampolgárok, akik igyekeznek megfelelni európai elvbarátaiknak. Nem tudván, hogy mennyit ártanak az anyaországnak, de - a későbbiekben - maguknak is. Tudom, erőltetett kifejezés, de a fogalom mindenképpen rájuk illik: magyaridegenek. Ugyanakkor jóleső érzés fogja el az embert, amikor látja/hallja, hogy a határon túli magyarok mennyire kedvezően fogadják ezt a dokumentumot. A trianoni békediktátum által az országon kívül rekedt testvéreink annak ellenére „szorítanak nekünk”, hogy 2004. december 5-én szégyenteljes módon elutasítottuk őket, lemondtunk róluk. Olyan volt ez, mint amikor a gyermek ölelő karját eltoljuk magunktól, hátat fordítunk neki és nem is indokoljuk meg ezt az elutasító magatartást. S most ezek az elutasított, porig alázott, lelkükben, magyarságukban mélyen sértett emberek együtt tudnak örülni az anyaország népével. (Legalábbis azokkal a honi magyarokkal, akiket elégedettség tölt el amikor látják, hogy saját kezébe veszi az ország önnön sorsának alakítását.) Persze, azzal, hogy az országnak van új alaptörvénye, amely 2012. január elsején lép majd életbe, még nem áll le az élet. Sőt most kezdődik majd az a munka, amely talán még nehezebb lesz, mint az eddigi. A „kitalicskázott” , a végelgyengülésig kifosztott országot most talpra kell állítani. Ráadásul nem úgy, hogy nyakra-főre vesszük fel a külföldi hiteleket, s ismét adósságba zuhanunk. Merthogy ez volt eddig a gyakorlat. Most ez alapvetően változik, változott. Ez sem tetszik azoknak, akik eddig hasznot húztak az ország eladósodásából, szabadon, szinte dicsekedve vitték pénzüket külföldre, népszerűsítve az offshore-cégeket, hizlalva saját vagyonukat és szaporítva a külföldi bankok pénzét. Mindenki tudja, hogy a megszorításokra szükség van, amikor azonban saját zsebén is érzi mindezt, akkor kezdődnek a tiltakozások, a demonstrációk, a sztrájkok. Ezzel is szembe kell néznie a nem egészen egy éve regnáló kormánynak. Nem hangoztathatja állandóan, hogy szolidaritásra, összefogásra van szükség, hiszen ezt meg is teszi mindenki azáltal, hogy törvénytisztelő módon él, dolgozik, viselkedik. Ennél többet azonban nehezen tud tenni. Ez vonatkozik az önkormányzatokra, a különféle kulturális, tudományos egyesületekre, gazdasági társaságokra is. Egyszóval nem lesz könnyű. De vannak már társadalmunkban olyan előremutató példák, amelyek bizakodásra, reményre jogosítanak fel bennünket. Köztük említeném a hírportálunk által is közölt minapi információt, miszerint a Szeged-csanádi római katolikus egyházmegye idei költségvetéséből elkülönített 100 millió forintot, és amennyiben az államilag finanszírozott intézményeknek az év végén le kell mondaniuk a költségvetésükben zárolt összegről - az egyházmegye önként felajánlja a 100 millió forintot az államadósság enyhítésére. Nyilvánvaló, hogy az egyházmegyét sem veti fel a pénz, hatalmas áldozat ekkora összegről lemondania. De megteszi, mert példát akar és tud is ezáltal mutatni a társadalomnak: erkölcsi és anyagi vonatkozásban egyaránt. Természetesen, mint mindig - utóvégre magyarok vagyunk, nem? - azonnal elindul a „jóindulatú” megjegyzések, találgatások egész sora. Jelesül, hogy: honnan a papoknak ez a temérdek sok pénz? Mit adtak el, hogy ekkora összeg üti a markukat? Adnák inkább a szegényeknek, azoknak nagyobb szükségük lenne a segítségre! Szóval, nem hazudtoljuk meg önmagunkat ilyenkor sem, s nem is gondoljuk át igazán, hogy mit mondunk. Merthogy ezt az összeget éppen azoknak a támogatására különítette el az egyház, akik szegényebb sorban vannak és nem tudnak eleget tenni kötelezettségeiknek… Mindez a nagyhéten történik, akkor, amikor a keresztény/keresztyén világ készül legnagyobb ünnepére - a húsvétra. Aki forgatja a Szentírást tudja, hogy miért tartják a krisztushívők legjelentősebb ünnepüknek ezt a bibliai eseményekben gazdag hetet: a virágvasárnaptól (a jeruzsálemi bevonulástól) a nagycsütörtökön (az utolsó vacsorán), a nagypénteken (Jézus Krisztus kereszthalálán) át a húsvétvasárnapig (a Megváltó dicsőséges feltámadásáig). Ilyenkor illik (vagy illenék) egy kicsit elcsitulni, megvizsgálni eddigi magatartásunkat, elvégzett munkánkat, mások iránti viszonyunkat, segítő jobbunk erejét, s a húsvét katartikus szellemétől megújulva, feltöltődve tovább folytatni vagy újra kezdeni életünk mindennapjait. Legalábbis véleményem szerint…