Vélemény: Mindennapi ivóvizünk, megbecsülünk?

A Föld felületének 71 százalékát víz borítja, de csak 2,6 százaléka az édesvíz! S ennek az utóbbi mennyiségnek is 98 százaléka a föld felszíne alatt van, ha el akarjuk érni, ki kell „bányásznunk” onnan. Hasonló a helyzet hazánk ivóvízkészletével, amelynek 95 százaléka van a felszín alatti vizekben.

Protokollrendezvények, protokoll-összejövetelek, protokollhírek. Nagyobbára ezek jellemezték az idei Víz Világnapját. Persze nem szabad általánosítani, hiszen ennél hasznosabb megmozdulások is voltak nálunk és a nagyvilágban, de mégis az előzők voltak többségben. Egy kicsit az volt az érzése az embernek, hogy a tessék-lássék megemlékezés is kényszerből van, csak azért, mert erre minden évben sort kell keríteni, egyszóval „valamit kell csinálni”. Természetesen nem szeretnénk ezzel senkit megsérteni, annál is inkább, mert a jó szándék azért mindenütt ott lapult a tettek mögött. De hát a lehetőségek, a körülmények nem mindig engedik, hogy többet tegyen az ember… A Víz Világnapját egyébiránt 1992 óta ünnepeljük, amikor az ENSZ a Rio de Janeiró-i környezetvédelmi konferenciáján a résztvevők kezdeményezték, hogy március 22-e legyen világnap, amelyen felhívják a kormányok, a különféle szervezetek és magánszemélyek figyelmét a víz rendkívül fontos szerepére életünkben. Hogy mi volt a célja e felhívásnak? Elsősorban az, hogy védjük és óvjuk a környezetünket és a Föld vízkészletét. A figyelmeztetés csaknem 20 évvel ezelőtt hangzott el, de úgy tűnik, egy kicsit elkésett. Addigra már oly mértékben elszennyeződött a környezetünk, beleértve a világ folyó- és állóvizeit is, hogy a felhívás – sokak szerint – utolsó figyelmeztetésnek is beillett. Viszont az is igaz, hogy húsz évvel ezelőtt még voltak a világnak olyan tájai, ahol a természet megőrizte tisztaságát, olyan emberek éltek a környezetében, akik nem szennyezték sem a vizet, sem a levegőt, de a talajt sem. Élénken él az emlékezetemben az az élmény, amikor a ’80-as évek végén egyik dél-svédországi falucskában lakó barátaimat látogattam meg, akik egyik nap horgászásra invitáltak. Soha nem fogtam a kezemben horgászbotot, ebből kifolyólag, megköszönve a lehetőséget, de igen határozottan hárítottam el a várhatóan élményekben gazdag horgászkirándulást. A háziak jót mosolyogtak ellenkezésemen, majd tudomásomra adták, hogy nem is lesz szükség semmilyen felszerelésre, nem kell szégyenkeznem tudatlanságom miatt. Azután kimentünk a hegyoldalban békésen csordogáló patak partjára, ahol a barátaim leterítették a magukkal hozott plédet, majd elkezdték figyelni a víz áramlását. Ez még inkább zavarba hozott, mert nem tudtam, hogy ez az egész milyen szertartásnak a része, s szólni sem mertem, mert mindenki csendben volt… A kristálytiszta vízben azután megjelent egy halacska, lehetett vagy 10-12 centis. Szépen elhaladt előttünk, senki szóra sem méltatta. Aztán jött két termetes példány, erre a barátom a vízbe ugrott és bámulatos ügyességgel ragadta meg az egyiket. A másik elúszott. Ezt megismételte még néhányszor, úgyhogy alig egy óra alatt szép zsákmánnyal indulhattunk haza a horgászbot, háló, csali és egyebek nélkül való horgászásból, amit én később „skandináv halvadászatnak” neveztem el. Hogy miért említettem ezt a régmúlt esetet? Mert korábban, ezt még a déd- és nagyszüleimtől hallottam, felénk sem volt ritka, hogy az átlátszó patakokból, folyókból jóval több és egészségesebb halakat lehetett kifogni, mint napjainkban. Mert ugyebár az egykoron szőkének becézett Tiszán, néhány évtizeddel ezelőtt még nem láttunk összefüggő műanyag flakonuszadékokat, meg nejlonzsákokat. Bár ezeket néha egészen Rahóról, a kárpátaljai város környékéről és a Tiszahátság falvaiból „indítják” útnak, nálunk szennyezik leginkább – a folyó teljes magyarországi szakaszát. De hasonló a helyzet a Duna és a kisebb folyók vizeivel is. (Gondoljunk csak a szintén EU-s szomszédunkra, aki mérhetetlen mennyiségben küldi át nekünk a vegyi anyagokkal teli szennyezett vizet - a Rábába!) Pedig a víz a világ jelenlegi állása szerint a legnagyobb kincsünk. A Föld felületének 71 százalékát víz borítja, de csak 2,6 százaléka az édesvíz! S ennek az utóbbi mennyiségnek is 98 százaléka a föld felszíne alatt van, ha el akarjuk érni, ki kell „bányásznunk” onnan. Hasonló a helyzet hazánk ivóvízkészletével, amelynek 95 százaléka van a felszín alatti vizekben. A szakemberek szerint mi igen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az ivóvízkészletünk viszonylag gazdag, (még) nincs okunk az aggodalomra, a nagyobb városok környezetében annyi a vízforrás, hogy az Európai Unió szinte egyetlen nagyobb városa sem bír ilyen készlettel! Jó hír, nyugtázhatjuk megelégedéssel. És hátradőlhetünk a székünkben. Pedig de sokat kellene tenni annak érdekében, hogy ez az állapot még sokáig ilyen kedvező legyen, s gyerekeink, unokáink és az ő utódaik is tiszta ivóvizet önthessenek a poharukba. Persze, könnyű ezt így deklarálni, mondhatja most bárki, de mit kellene tenni? Mindenesetre meggátolni azt a mérhetetlen, ésszerűtlen és felesleges vízfogyasztást, amit ma Magyarországon tapasztalunk. A csöpögő csapok javításától a kocsi mosásán át a „ha kell, ha nem” kertlocsolásig. De jóval szigorúbban lehetne – megfelelő rendeletekkel – szabályozni nemcsak a vízfogyasztást, hanem a víz szennyezését is. Mert ebből nálunk is van példa bőven, valljuk be férfiasan. A környezetvédelemmel, ezen belül is az ivóvíz megóvásával foglalkozó szakemberek egybehangzó véleménye szerint: a víz az elkövetkező évszázadok egyik stratégiai eszköze lehet egy-egy állam kezében. Drágább és becsesebb lehet, mint most a fekete arany, a kőolaj, amelyért, mint láthatjuk, óriási harc folyik – nyíltan és a kulisszák mögött egyaránt. Hát ezért kellene jobban odafigyelni erre a kincsünkre, s nemcsak a Víz Világnapján, hanem az év többi napján is. Méghozzá egyre jobban, mind nagyobb odafigyeléssel és szakértelemmel. Legalábbis, véleményem szerint…