Vélemény: Magyarokat a jég alá!

Most, hogy déli szomszédunk nagy garral vetette bele magát abba diplomáciai tevékenységbe, amelynek végső célja az Európai Unióba való belépés, nem ártana – esetleg diplomáciai úton is - emlékeztetni őket a fentebb említett dolgokra.

Már-már úgy tűnt, lassan megnyugszanak a kedélyek a Délvidéken, és nem kell a jövőben olvasnunk a magyar kisebbséget ért atrocitásokról. Mint kiderült, naiv ábrándok voltak ezek, olyan remények, amelyek talán soha vagy csak a távoli jövőben valósulnak majd meg. Merthogy jönnek az újabb hírek arról, hogy itt is, ott is fenyegető falfirkákat fedeznek fel a magyarok lakta településeken vagy a nagyobb városok olyan részein, ahol csekély számban ugyan, de élnek magyarok. A Slobodan Milosevic-féle diktatúra idején jelentkező fékeveszett nacionalizmus burjánzása a kilencvenes években volt a legerőteljesebb az akkori Jugoszláviában, majd az ország szétesése után tovább tombolt az egyre zsugorodó Szerbiában. A horvátországi Likából és a kelet-boszniai térségből a Vajdaságba özönlő szerb nemzetiségű lakosság alaposan megváltoztatta a falvak és a városok etnikai összetételét. Nem sokkal később az említett területekről érkezők mellé ide kerültek a koszovói „menekültek” is, akik leginkább azért hagyták el a szerbség bölcsőjének nevezett Rigómezőt, mert az 1999-es NATO-bombázást megelőzően előzékenyen teljesítették Milosevic népirtó politikájának gyakorlati teendőit… Ezek az emberek azután a Délvidéken sehogyan sem kívántak szocializálódni, az itteni magyar, szlovák, román, ruszin, horvát kisebbséget feleslegesnek tartották/tartják, merthogy „Ez itt Szerbia!”, ezen a földön ne éljen más, csak a kiváltságos nemzet. (Így terjedt el azután az a primitív doktrína a kilencvenes évek közepén, hogy például a magyarok 1956 után települtek be a délvidéki területekre!...) Azért is gyűlölték/gyűlölik az itt élő kisebbségieket, mert azok nem menekültek el előlük és nem hagyták hátra számukra házaikat, földjeiket, ingatlanjaikat, netán ingóságaikat is. Nos, ilyen frusztrált környezetben történnek azután azok a sajnálatos események, mint a napokban az Újvidékhez közel eső Temerinben. A helyi fociklub székházának a falára hatalmas betűkkel azt pingálták fel a jólelkű emberek, hogy: „Halál a magyarokra! Ölj, gyilkolj, hogy ne legyen magyar!” Az ottani magyar érdekvédelmi szervezetek azonnal jelentették a rendőrségen az uszító feliratok helyét, kérték, hogy kutassák fel az elkövetőket és a bíróság tettük súlyának megfelelően hozzon elmarasztaló ítéletet e szégyenteljes cselekmény ügyében. A helyszínelés megtörtént, s most mindenki várja a nyomozás eredményét. Egy kis bátorsággal azt is mondhatnánk: mérget vehet rá bárki, a tettesek nem kerülnek elő… Mint ahogyan nem kerültek elő akkor sem, amikor szintén Temerinben, majd Szabadkán, Zentán, Zomborban, Újvidéken, Magyarkanizsán az elmúlt évek során megjelentek azok a falfirkák, amelyek elsősorban a magyarok ellen irányultak: „Magyarokat a jég alá! Magyarok kifelé! Magyarok Magyarországra!” De akkor sem jeleskedtek a bűnüldöző szervek, amikor ököllel támadtak a temerini magyar nemzetiségű polgármester fiára, vagy azokra a szabadkai diákokra, akik az egyik középiskolából hazafelé, Csantavérre tartottak. Az 1944-ben ártatlanul meggyilkolt sajkási, csúrogi, mozsori magyarok emlékére állított sírkereszt meggyalázását, kegyeletsértő lerombolását „elősegítő” bűnözők előállítása sem történt meg egyetlen évben sem. Pedig ez az aljas cselekedet minden esztendőben megismétlődik, az utóbbi időben már a szerb nyelvű sajtó is hírül adja, mégsem történik semmilyen kedvező lépés az ügyben. Persze, ilyenkor jelentkeznek azok a „nagyvonalú” teoretikusok ( én inkább liberális eszmeiséget magukénak valló embereknek nevezném őket), akik azt mondják: ez nem általános tendencia, nem kell felfújni az ilyen eseteket, gyakran gyerekes csínytevés az egész, kár a szóért. Ne mérgezzük a nemzetek közötti viszonyokat, ne okozzunk etnikai feszültséget. Én ennek az ellenkezőjét vallom. Kiváltképpen annak a tükrében ami néhány évvel ezelőtt a már említett Temerinben történt. Jelesül, hogy 2004. június 26-án egy alkohol és kábítószer hatása alatt lévő szerb férfi belekötött egy nagyobb magyar társaságba, majd miután a duhaj férfi az egyik fiú barátnőjét szexuálisan is zaklatni kezdte, verekedésre került sor. Jól helyben hagyták a randalírozó, vandál férfit. Másnap a rendőrség begyűjtötte őket, a bíróság az öt magyar fiatalra 61 (!) év börtönbüntetést rótt ki – gyilkossági kísérletnek minősítve az estet. Azóta is a Sremska Mitrovica-i büntetés-végrehajtási intézetben raboskodnak. Vajmi kevés esélyük van arra, hogy büntetésüket csökkentsék. Ugyanakkor az a magyarkanizsai szerb férfi, aki hat pisztolylövéssel végzett egy magyar nemzetiségű helyi lakossal, mint kiderült, előre kitervelt szándékkal, mindösszesen 6 évet kapott. A bíróság tehát egyértelműen más-más mércét alkalmaz az „államalkotó nemzet” és a kisebbség esetében. Hát ezért nem szabad legyinteni, továbbmenni, hanem igenis szóvá kell tenni ezeket az eseteket és minden olyan atrocitást, a magyarveréseket, a méltánytalan nacionalista megnyilvánulásokat, amelyeket tapasztalunk a trianoni határokon túl. S nemcsak az egyre zsugorodó Szerbiában, hanem Erdélyben, a Felvidéken és másutt is. Például a Kárpátalján, ahol immáron sokadszor gyalázzák meg a Vereckei-emlékművet. Legutóbb néhány héttel ezelőtt gyújtották fel a gyönyörű környezetben emelt történelmi emlékünket, a tetteseket el is fogta az ukrán rendőrség, azután a napokban szabadlábra helyezte őket. Miután egyik szélsőséges ukrán csoportosulásnak a tagjai, kötve hiszem, hogy – ha nem is ők – elvbarátaik nem kísérlik meg újra e szégyenteljes cselekedetet. Most, hogy déli szomszédunk nagy garral vetette bele magát abba diplomáciai tevékenységbe, amelynek végső célja az Európai Unióba való belépés, nem ártana – esetleg diplomáciai úton is - emlékeztetni őket a fentebb említett dolgokra. S arra, hogy az EU-ban már nemcsak a hatalmas szupermarketek csillogó világára illik oda figyelni, hanem a civilizált társadalom néhány komoly és a kulturáltsággal erős szimbiózisban működő magatartásformájára is. Legalábbis, véleményem szerint…