Nálam mindenképpen az első helyre kerülne az a kolontári fiatalasszony, aki a vörösiszap kitörése idején a feje fölé emelte pár hónapos csecsemőjét, s addig tartotta a kicsiny gyermeket, amíg meg nem érkeztek a mentőalakulatok, és el nem vették tőle.
Garmadával jelennek meg ilyentájt a különféle kimutatások, összegezések, rangsorok. Szinte minden országban megválasztják az év sportolóit, a szakágak legjobbjait, a trénereket, a legbőkezűbb szponzorokat. Ez így is van rendjén. De hogy a kedves olvasó, néző és hallgató ne maradjon igazi „csemege” nélkül, a lelkes kollégák utána néznek annak is, hogy ki volt tavaly a legjobban öltözött színésznő és politikus, azután rögtön mellékelik ennek az ellentétpárját: a legpocsékabbul öltözöttek listáját is közreadják. Ilyenkor tudjuk meg, hogy kinek mennyivel növekedett (az eddig is tetemes) vagyona, most ki vezeti a világranglistát a dollármilliárdosok szaporodó táborában. Nem mintha annyira foglalkoztatna bennünket… Tudomást szerzünk arról, hogy melyik politikusnak milyen „súlyú” elszólása volt az elmúlt évben, s arról is, hogy az ismert és fontos emberek között mennyi volt a válás, az új házasságkötés, s ami a legpikánsabbnak számít: mennyien követtek el - bizonyítottan - házasságtörést. Miután elfogyott már a fagyasztóból is a karácsonyi halászlé, a bejglimorzsákat felcsipegettük, nem nagyon, de mégis meglepetést színlelve konstatáltuk, hogy ismét felszedtünk néhány kilót, megelégedéssel vettük tudomásul, hogy Barack Obama és Hillary Clinton az USA két legmegbecsültebb embere. Lehet. Azt ugyan nem tudjuk, hogy kik végezték a közvélemény-kutatást, de hogy a két prominens politikus afganisztáni és iraki szerepvállalása nem szerepelt a kérdések között, az bizonyos. S itt meg kell állnunk egy pillanatra. Engem ugyanis alapvetően az zavar, hogy mindig csak az ismert emberek, a reflektorfényben lévő közszereplők köréből válogatnak „legeket”. Az egyszerű, a hétköznapi ember - gyakran nagyobb - teljesítményét vagy elhallgatják vagy csak érintőlegesen említik. Pedig ezekből is van bőven. Csak az általam személyesen megtapasztalt vagy feljegyzett esetek szereplőiből hosszú listát lehetne készíteni. Nálam mindenképpen az első helyre kerülne az a kolontári fiatalasszony, aki a vörösiszap kitörése idején a feje fölé emelte pár hónapos csecsemőjét, s addig tartotta a kicsiny gyermeket, amíg meg nem érkeztek a mentőalakulatok, és el nem vették tőle. Ő súlyos égési sérülést szenvedett, de a gyerek épen maradt! (S itt jut eszembe az a kép, amikor az ajkai gyár vezérigazgatóját kiengedték a rendőrségről, mosolyogva, magasba emelt karral és a győzelem jelét mutató két ujjával pózolt a kamerák előtt. Az ő felemelt karja nagyobb publicitást kapott, mint az általa előidézett katasztrófa több száz ártatlan áldozata közül a kolontári asszonynak az ég felé meredő két karja, aki saját életét kockáztatva mentette édes magzatát!) Rögtön utána következne az a dél-erdélyi élményem főszereplője, akit Őraljaboldogfalván ismertem meg. A hátszegi szórványban szolgáló református lelkész egy gótikus elemeket őrző, a 13. században épült templomban összesen 9 magyar embernek tart minden második héten istentiszteletet. De a környező falvakba is rendszeresen eljár, s van olyan hely, ahol mindössze 1-1, magyarul még értő hívő hallgatja a Kalotaszegről ide került középkorú tiszteletes igehirdetését! A jóérzésű emberek segítségével azonban néhány templomban már sikerült „bedeszkázni” az ablakokat, hogy ne lopják szét tovább Isten házának a tárgyait, megjavították a tetőszerkezetet, így már télen is lehet ott szolgálni az Úrnak, nem esik be a hó és az eső! Egyre több segítséget kapnak az anyaországtól és a Nyugaton élő magyaroktól is... Soli Deo gloria (Egyedül Istené a dicsőség), mondja, amikor arról kérdezem, hogy a szórványban magyarként miként lehet ilyen eredményeket elérni. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy rangsort állítok fel az általam csak mindennapi hősöknek nevezett emberek között, így csak a felsorolás szintjén említem őket. Például azt az ötödéves szegedi orvostanhallgatót, aki minden hajnalban elgyalogol az alsóvárosi ferencesek templomába, s ott kiosztja a reggelire szánt zsemlét és tejterméket a hajléktalanoknak. Nem kér és kap érte fizetséget, de társainak elmondja a szerencsétlen emberekkel való találkozásaiból származó – zömmel keserű – élményeit, s már többször előfordult, hogy azok is elmentek vele. Segíteni. Hajnalban. Önzetlenül. De említhetem azt a hódmezővásárhelyi autóst is, aki a közelmúltban történt balesetben, amikor kigyulladt egy autóbusz, leállította gépkocsiját, segített a tűzoltásban, és menteni kezdte a busz ablakán keresztül az embereket. Vagy azt a 90 éves deszki atyafit, aki a második világháborúban a kárpátaljai Rahón honvédként szolgált, rengeteg kedves élmény fűzte és fűzi ahhoz a városhoz, s most a rendszerváltás után spontán módon kezdte létesíteni a kapcsolatot települése és az ottani polgárok között: magyar mese- és tankönyveket gyűjtött, diákkirándulásokat szervezett, hogy az itteniek megismerhessék a távoli Kárpátalján élő magyarokat, s fogadta az ottani tanulókat és szüleiket, hogy megismertesse őket az anyaországgal. Sokáig lehetne ezeket a példákat sorolni. A pécsi műanyagkupakokat gyűjtő asszonytól (aki egy szegedi beteg fiún szeretne ezzel segíteni) a Kolozsvár melletti Mérán élő kisfiún át (aki nem a számítástechnika világában kíván nagyot alkotni, hanem „fő bivalypásztorként” szeretné megőrizni ezt az állatfajtát az utókornak), egészen addig a 99 éves csíkszentdomonkosi idős férfiig, aki töretlen hittel élte az életét és mindvégig bízott abban, hogy „harmadszor is lesz még magyar állampolgár”! Egyszerű emberek ők. Nem celebek, nem magamutogató, üres és felfújt sztárocskák, a közízlést, a tiszta erkölcsöt semmibe vevő bulvárfigurák. Ők csak teszik a dolgukat a hétköznapokban. Mindennapjainkban nagyon sok hozzájuk hasonlóval találkozunk. Akkor mi bennük az érdekes? - tehetné fel valaki a kérdést. Az, hogy ők értéket képviselnek. Emberi értékeket, amelyek példaként állhatnak előttünk. Jövőbe mutató, irányadó példaként. Legalábbis, véleményem szerint…
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.