Vélemény: Forradalom a nyilvánosságban?

Közhatalomnak, közhatalmi szerveknek pártpolitikától függetlenül van szükségük a „zártság” egy ésszerű mértékére. Emlékezzünk: a Gyurcsány miniszterelnöksége alatt összehívott „nemzeti csúcs” több sebből vérzett, és egyebek mellet azért, mert teljes nyilvánosságot kapott a vita, ezért a szereplők igazából nem voltak hajlandók őszintén megnyilatkozni.

Jürgen Habermas a „Társadalmi nyilvánosság szerkezetváltoztatása” című klasszikus művében egyszerre adott mélyelemzést a 18-19. századi polgári nyilvánosság kialakulásáról és működéséről (forradalom), valamint arról, hogy már a huszadik század közepére a „liberális” demokráciákban a polgári nyilvánosság mennyire deformálódott és vált direkt manipulációk tárgyává (ellenforradalom). A „közvélemény” uralmát zengő társadalmi és politikai kórussal szemben Habermas máig drasztikus látlelete a közvélemény „előállításáról” szólt. A nyilvánosság és a közvélemény újabb forradalma többek között a Magyarországon is jól ismert sikereket érte le: a „közérdekű adatokra” hivatkozással a közhatalom szinte minden zuga megismerhető már. Bár a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő jogaink nem korlátlanok, a közhatalom különböző szerveinek (a közfeladatot ellátó szerveknek) ellenállása az ellenük indított perek elvesztése miatt fokozatosan törik meg. Jellemző azonban, hogy míg magától éretetődően beszélünk nyilvánosságról, annak létező ellentettjére nincs bevett kifejezésünk. Ha van „politikai nyilvánosság”, beszélhetünk-e „politikai zártság”-ról? A kérdés már csak azért sem akadémikus, mert józan ésszel belátható, hogy a közhatalmi (közfeladatot ellátó) szervek működése nem lehet abszolút nyilvános. A határok teljes megszűnése ugyan még nem fenyeget, de a határok kitágulása lassan-lassan irracionálissá válik. Minden azon múlik, hogy a liberális (megengedő, szabadságot és szabadságjogokat biztosító) demokráciák állampolgárai mennyire és hol érzik szükségesnek a határok megvonását. Bármennyire vagyok is híve a demokráciának, a kormányzatok ellenőrzésének és a szabadságjogoknak, a Nyilvánosság Klub egykori követelését, miszerint az első Orbán-kormány biztosítsa a kormány üléseinek jegyzőkönyveibe való betekintést, abszurdnak tartottam. Igaz, Orbánék fel is hagytak a szó szerinti jegyzőkönyvezéssel, ezért csak összefoglalók készültek. Medgyessyék visszatértek a szó szerinti jegyzőkönyvezés és a hangfelvétel-készítés gyakorlatához, amivel egyetértek. De azokat rendre titkosították, amivel szintén egyetértek: az utókornak jó tudni, ezért legyen is joga tudnia, hogy a múlt kormányai hogyan alakították a történelmet és az utódok sorsát is. A harc tétje azonban az, hogy az aktuális politikai szereplők vagy éppen átlag állampolgárok az adott időszakban ugyanúgy ismerhessék meg a (a szó szerinti) jegyzőkönyveket, mintha maguk is teljes jogú részvevői lehetnének egy kormányülésnek. Talán nem véletlen, hogy azok a most kormánypárti képviselők, akik korábban, ellenzékiként, az aktuális Gyurcsány-kormány titkait a jegyzőkönyvekbe való betekintés révén kívánták megismerni, most ilyen megoldást nem támogatnak elvi alapon. Nem is csodálkozok rajta, mert nem gondolnám, hogy például Navracsics Tibor jegyzőkönyvvel, üdítővel, pogácsával és kávéval várná Török Zsolt vagy Gyurcsány Ferenc szocialista képviselőket. Ne is várja, de ezt nem pártpolitikai alapon mondom: közhatalomnak, közhatalmi szerveknek pártpolitikától függetlenül van szükségük a „zártság” egy ésszerű mértékére. Emlékezzünk: a Gyurcsány miniszterelnöksége alatt összehívott „nemzeti csúcs” több sebből vérzett, és egyebek mellet azért, mert teljes nyilvánosságot kapott a vita, ezért a szereplők igazából nem voltak hajlandók őszintén megnyilatkozni. Igen, a valódi érdekekre tekintettel levő valódi kompromisszumok nem a nyilvánosságban köttetnek. Ott legfeljebb csak utolsó simításokat végzik. Ha nem így lenne, nem csak a kormányüléseket közvetítenék egyenes adásban, hanem a diplomáciai tárgyalásokat is. A Wikileaks gyakorlata, hogy korlátlanul teszi nyilvánossá az amerikai diplomácia iratait, ezért is nem talál kitörő örömre a nyilvánosságban. Kínaiak, oroszok és Amerika más „barátai” szerte a világban talán úgy érzik, mintha hájjal kenegetnék őket, de nyilván úgy hiányzik számukra az ő szennyesük ilyetén történő kiteregetése, mint púp a hátukra. Valóban: miért Amerikával történik mindez, és nem fog megtörténni Oroszországgal, Kínával vagy Iránnal? Ott miért nem zajlanak ilyen demokratikus „forradalmak” a nyilvánosságban? Jürgen Habermas a liberális demokráciák manipulált nyilvánosságáról állított ki igen rossz bizonyítványt, de nagyon úgy néz ki, hogy a liberális demokráciák irracionalitása a liberális demokráciákat eljutottak az önfelszámolás vagy önmegsemmisítés határáig. „A forradalom felfalja gyermekeit”. Oroszország, Kína, Irán és más hasonló „demokráciák” legnagyobb örömére.