Blognovella – Sajnálom, hölgyet keresünk

1.

Felébredtem – odakint az eső mániákusan verte a párkányt. Az ex-gimnáziumom szakadt pólójában és egy fekete cicanadrágban elsétáltam a fürdőig. Belenéztem a tükörbe – eldöntöttem, kell-e hajat mosnom. Kellett.

De nem izgatott. Tovább a konyhába. Ott találtam Zolikát az anyjával meghitt környezetben ebédelni. Mióta náluk lakom, világossá vált, hogy Zolikát egy két lábon járó társadalmi norma hozta világra. Mióta náluk lakom, ez a társadalmi norma az én anyámnak is hiszi magát. - Üdv! – produkáltam mellé egy félmosolyt, miközben hosszan vakartam a fejem. Mikor abbahagytam, a körmöm alatt vastag korparéteg húzódott. Ez nem tetszett nekik. Úgy általában az sem, hogy ott vagyok. - Miért alszol te folyton délig? – Zolika anyja két nyelés közt. Teli szájjal. Friss rántott hús. Én fix, meg nem állnék az evéssel egy olyan tróger alak miatt, mint amilyen vagyok. Amilyennek álcázom magam – nehogy a végén túl sokat akarjon tőlem bárki is. Ahogy egy haverom mondta – „ha azt akarod, hogy ne használjanak ki, bizonyítsd be, hogy semmire se vagy jó.” - Miért baj, hogy folyton délig alszom? Napjaim legjobb része – a cicanadrág dudorodott elöl, mint egy sátorponyva. - Szerintem full gáz, hogy valaki nem csinál semmit, csak vegetál. Keressél munkát! Nem unod magad hülyére? - Csak nézőpont kérdése – éreztem, hogy a székely vendégszeretet füstölgő csikkét taposom el szép módszeresen. Ha belegondolok, ez se kis teljesítmény. Zolika csak tömte a fejét. Az anyja kitartóan meredt rám. Én csak cövekeltem. A szerencsétlenség totemoszlopa voltam. Valami feszültség ékelődött szempárjaink közé. Zolika anyja felállt és betrappolt a szobámba. Vagyis a szobájukba, ahol folyton délig alszom. Persze kiszúrta a piákat.

- Te egymagadban iszol? – mutatott a kiürült borosüvegre. - Az múltheti. - De kivel iszol? - Whiskyvel? Dehogy… - Mondom, KIVEL? – kicsit gyengén érzékeltem, amit mondott. Mintha hallucináltam volna a külvilágot. - Egyedül. - Egyedül? - Ja. - Csak a hülye ökrök isznak magukban. Nem igaz…! - Én szeretek egyedül inni. - És akkor ez a napi program? Itthon iszol? - Mit csináljak? Menjek le egy kocsmába? - Hát mondjuk – na, ezen megütköztem. Mintha lenne különbség. Nem semmi egy nő. - Kivel? - Jézusom! A barátaiddal. - Nincs kedvem hallgatni a sok süket dumát, amivel bombáznának. Tele van ezzel a tököm. - Hát te rohadt gáz vagy! És inkább egyedül iszol? - Néha kell a megnyugtató csönd. Csak magamra koncentrálok, és senkinek nem kell válaszolnom. - És akkor a mai napra is ezt tervezed? - Mer’ mi az istent kéne? - Alkesz akarsz lenni, mint apád? - Ne hasonlíts apámhoz, bassza meg! – ez a nő rohadtul tudja, hol van az ember Achilles-sarka. És meg is szorongatja. A kávé lefőtt. - Van fogalmad arról, mennyit iszok egy héten? - Nincs. - Akkor mi a francért kell letámadni? Nézd, ott van három sörös doboz meg egy üveg bor. Egyáltalán nem sok. - Oké, de így is csak egy büdös alkoholista leszel! - És miért kell erről elszámolnom neked? - Keress munkát! Kettőtöket nem tudlak eltartani! Azzal rám vágta az ajtót – az üveg majdnem kettérepedt benne. Azt hiszem, a székely toleranciát kivégezte ez a reggel. 2. Volt egy kevés megtakarított pénzem. Vettem egy hirdetőújságot – mint később rájöttem, tök fölöslegesen. Kemény három darab melót találtam, amik szóba jöhettek. Az eső egyre elszántabb szemétláda benyomását keltette – zuhogott. Az ötéves cipőm természetesen ronggyá ázott. Egyértelmű volt, hogy már semeddig nem jutok el benne – nemhogy munkába. Kitéptem a Déli apró egy lapját – ráraktam a radiátorra – arra meg a cipőmet. Száradj, öregem! Két hétig tartott. 3.

Addigra naná, hogy betöltötték azt a három nyomorult állást is, amiket kinéztem magamnak és megfeleltek volna. Nem estem pánikba. A cipőm orrát telenyomtam vattával – két zoknit húztam – és a zivatar pofájába röhögtem. Elhatároztam, hogy veszek egy üveg bort. Arra az esetre, ha valahogy mégis összejönne egy munka – legyen mit inni a sikerre. Arra az esetre, ha valahogy mégse jönne össze egy munka se – legyen mit inni vereség ellen. Így nem maradt hirdetőújságra. Jobb is – nem akarok pazarolni. Megálltam a forgatható újságos pavilonnál – (rögtön a kassza mellett) – takarásban voltam – ráérős olvasgatásnak álcáztam a szituációt – mialatt igyekeztem minél precízebben szemügyre venni az álláshirdetéseket. Mikor megláttam egy öregedő biztonsági őrt – céltalanul lapozgatni kezdtem. Jobb formában lehettem, mint múltkor – most összesen két hirdetést szúrtam ki. Felírtam a tenyerembe elérhetőségüket, majd kifizettem a bort és felszívódtam. Most már tudom, miért tartanak biztonsági őrt a kis boltokban is – a hozzám hasonlók miatt. 4. Milyen végtelenül hervasztó, ha az ember takarítói munkát hosszútávra kereső 45 éves nők kétségbeesett hirdetésébe botlik. Kedvem lenne ilyenkor összehányni anyatejjel a frissen vasalt ingujjakat a sznob taplók karján. Kortyoltam némi bort. Ami engem illet – a két jónak tűnő állás egy „Presszószerű kocsmában önállóan dolgozni tudó munkatársat keresünk” és egy „Telefonos ügyintézőt keresünk részmunkaidőre” voltak. Sorrendben haladva tárcsáztam fel őket. Zolikáék vezetékeséről. Sejtem, hogy Zolika anyja ettől se lesz elsőszámú rajongóm. Egy fószer vette fel a kagylót. - Tessék! - Jó napot! Olvastam a Déli apróban a presszóbeli munkát. Arra jelentkeznék. - Ööö… hát a hirdetésből kimaradt, hogy hölgyeket keresünk. - És találtak már? - Hát… izé… - Oké, értem. Azokat még én se. Viszlát! - Viszlát! Tökéletesen egyetértek vele, hogy nőket akar alkalmazni – nekik sokkal szebb mellük van, mint nekem. 5.

Maradt a telefonos ügyintéző. Előre rettegtem, mi vár rám, ha megkapom az állást. Naphosszat dekkolhatok egy telefon mellett ugrásra készen – megszállott tempóban hívogathatom a gyanútlan átlagpolgárokat – fiatal bigék helyett vén öreglányokat győzködhetek, hogy mennyire, de mennyire jó is a kapitalizmus – a szabadversenyről nem is beszélve. Valami elképesztő ocsmány jövőkép. De fizet. Azért csak felhívtam a hirdetésben megadott számot – ekkor már inkább aranyeret szerettem volna, hogy alkalmatlan legyek vagy ilyesmi. A nő a túlvégen fényképes önéletrajzot akart – majd közölte a címet, ahova mennem kell. Egy kávézó és egy borszaküzlet öleli át két oldalról a helyet. Úgy képzeltem, ezek után csak a Kánaán lehet az. Állati nagyot tévedtem. 6. Negyed órája strázsáltam az épület előtt. Egy sima bérház volt bazi nagy fakapuval. Negyed óra. Gyorsan bevágódtam a borszaküzletbe – csakhogy feloldódjak a saját életérzésemben. A pultos rám nézett – pár másodpercig – méregetett – végül megszólalt. - Édes vörös? – ez meglepett. Várom már a napot, mikor leszállok a buszról Delhiben – betérek kedvenc bordélyházamba – a madame futó pillantás után – „Szokásos félédes kreol?” A bor savas hullámaival a gyomromban visszacaplattam a ház elé. Rajtam kívül 2-3 ember várakozott – feltételezem, ugyanoda. Tehát ők a vetélytársak. Egyikük egész jól nézett ki. Kopasz, bomber dzsekis csávója már kevésbé. Egy ürge kidugta a fejét a fakapun – megkérdezte, mire várunk – válaszoltunk –, behívott minket. A szobában két számítógép és pár szék volt. Meg egy nő. Akivel beszéltem telefonon. Fiatalabb volt a hangjánál. Biztos sokat kellett az idők során ordibálnia. Most viszont békésnek tűnt, megállíthatatlanul hadonászott a klaviatúrán, úgy beszélt hozzánk. Kérésére ketten odaadtuk az önéletrajzot. Az enyém tiszta szánalom volt – még az újságokat is felsoroltam, ahol eddig megjelent néhány versem. Hála az égnek, a spinét hidegen hagyta az önéletrajzunk. Csak istenverte formalitás. Mint az előétel, a választások, a szerelmes levelek, a kézfogás, a Karácsony, a természetvédelem, az érettségi, a takarítás – és most már az önéletrajzok is. Ezt követően mindenkinek egy-egy rajztáblát nyomtak a kezébe. Végül megérkeztek melléjük a kérdőívek. Meg tollak. - Kérem, töltsék ki a kérdőíveket! Ránéztem a tesztre. Ezzel akarnak képet kapni sokrétű kompetenciámról? Ezzel győzzem meg őket, hogy rátermett vagyok? Felőlem. 7. Olvassa el figyelmesen a kérdéseket, majd őszintén válaszoljon! 1. Ön vitás helyzetekben mindenképp ragaszkodik nézeteihez? IGEN NEM 2. Ön egy ismeretlen városban először önállóan próbálja megtalálni a keresett helyet? IGEN NEM 3. Ha mindenki más véleményen van, mint Ön, akkor mindenképp kitart elvei mellett? IGEN NEM 4. Ha Ön elé tolakodnak sorban állás közben, szó nélkül tűri? IGEN NEM 8.

Serényen aláhúztam, amiről sejtettem, hogy alá kell. Beadtam. Ezalatt a csajtól visszakaptam az önéletrajzom. Kár volt ellátnom fényképpel – a burám rontani szokta a sanszaimat. Két percig tartott, míg átfutotta a teszteket (az egész aktus meg jó, ha tíz percig). Aztán ridegen közölte, hogy nekem a papír alapján semmi keresnivalóm itt. Egy Bálint nevű tagnak sem. - El lehet menni. Visszaültem, hogy elrakhassam az önéletrajzomat a hátizsákomba. A franc se akart maradni. - El lehet menni! - Örömmel – azzal Bálint és én otthagytuk az egész bagázst. Fél órát beszélgettünk egy közeli utcában – elmondta, hogy ilyen röhejes kérdőívet még életében nem töltött ki. Harmincvalahánynak néztem, de még soha nem toltak az arcába ilyen ganét. Mákja van. Én 20 vagyok, de már kapásból egy ilyen ganéba futottam. Káromkodott. Én helyeseltem. Káromkodva. Végül rácsörgött egy haverja. - Most mennem kell – közölte – Örülök, hogy összefutottunk. - Ja, szintén. Hazaindultam, mint egy született munkanélküli. A buszon hazafelé meg lekaptak az ellenőrök, mint egy született vesztest.