Félkatonák, puska nélkül

Úgy tűnik, a Gárda mára betöltötte „történelmi küldetését”: tevékenységével, sőt, puszta létével közbeszéd tárgyává és így a választás egyik központi kérdésévé tette a magyar közbiztonság siralmas állapotját, s múlhatatlan szerepet vállalt abban, hogy a Jobbik középpártként és nem kispártként jutott be a parlamentbe. Kár érte.

Orbán Viktor a múlt héten az LMP, e héten a Jobbik parlamenti frakciója meghívásának tett eleget, majd arra a kérdésre, hogy mit lépne egy esetleges MSZP-s meghívás esetén, azt válaszolta, hogy „mélyen elgondolkodnék”. Nyakó István – aki az elmúlt években olyan kiválóan végezte munkáját, hogy a tisztújító pártkongresszuson meghagyták szóvivőnek – megkímélte ettől a művelettől a miniszterelnököt, és sietve közölte, hogy ilyen jellegű meghívásra a szocialista frakcióban „nem merült föl igény”. Célozva arra, hogy a látogatás két vadonatúj parlamenti párt frakciójában történt, feneketlen tréfálkozó kedvében azt is hozzátette: „mi azonban már ismerjük elnök urat, mint a rossz pénzt”. Célozgatós kedvű Nyakó István nyilván azért használta éppen most, a kormány-IMF tárgyalások finisében ezt a hasonlatot, mert eszébe jutott, hogy Orbán Viktor korábbi beszédeiben a nemzetközi pénzvilággal összefüggésben szívesen alkalmazta a „rosszpénz – jó pénz” párhuzamot, ám arra talán haloványabban emlékezett, hogy ezt akkor nem kifejezetten negatív éllel tette. Arra sem gondolt, hogy e távoli asszociáció helyett – ismerve pártjának az ország eladósításában játszott szerepét és általában a közpénzekhez való viszonyát – az emberek egészen másra gondolnak, ha az MSZP szóvivője rossz pénzről tesz említést… Lényeg, hogy hamar kiderült: nem lesz MSZP-Orbán találkozó – egész egyszerűen azért, mert jelenleg egyik félnek sem áll érdekében még a látszatpárbeszéd folytatása sem, legalábbis ebben a formában. Volt viszont LMP-Orbán és Jobbik-Orbán disputa – nézzük, ezeken mindegyik fél megtalálta-e előzetes számításait? Kezdjük azzal, hogy az áprilisi választásnak nem lett második helyezettje. A toronymagasan nyertes Fidesz-KDNP szövetség jelöltjeinek így az egyéni körzetek túlnyomó többségében nem volt igazi ellenfele, ez vezetett a mandátumokban megmutatkozó kétharmados többséghez. A két harmadik helyezett, az MSZP és a Jobbik középpárttá vált, azaz az előbbi lefelé, az utóbbi felfelé nivellálódott, a negyedik helyezett LMP pedig egyetlen kispártként (élvezve a bal- és a jobboldali média jóindulatát egyaránt) a farvizen evezett be a parlamentbe. Azóta azonban megváltozott a helyzet: a média és a sajtó olyan tévképzetet teremtett, mintha két erős párt, az MSZP és az LMP versengene a stadion futópályáján a váltóbotért, míg a Jobbikot csak néha engednék föl a hátsó kis salakpályára edzeni. Ebbe a sorba illeszkedett szervesen Orbán Viktor LMP-nél tett „szívélyes, de azért nem baráti” hangvételűre sikeredett látogatása. A Fidesz stratégiája érthető: az LMP mind inkább balra tolásával (ha már nem volt eleve ott?) az MSZP-t óhajtja még inkább megszorítani, jelentőségénél messze felüli kezelésével pedig a Jobbikot akarja elsúlytalanítani. Az MSZP magatartása előtt viszont értetlenül állok: úgy tűnik, még mindig nem ébredtek rá jelenlegi középpárt státusukra, és arra, hogy rövid- és középtávon az LMP a legveszélyesebb ellenfelük, tekintettel arra, hogy ugyanazon a (balliberális) térfélen, csak más csapatban fociznak, s ugyanazon közönség kegyeit keresik. A Fidesz LMP-nek tett gesztusai természetesen azt az üzenetet is hordozzák, nehogy eszükbe jusson a közelgő önkormányzati választásokon az MSZP-vel közös jelölteket indítani – ennek főleg Budapest „elhódításában” van jelentősége, a kerületekben, a fővárosi közgyűlésben és a leendő főpolgármester személyét tekintve egyaránt, hiszen az LMP bástyái itt a legerősebbek, avagy, hogy konzekvens legyek a fentebb leírtakkal: egyedül itt vannak bástyái. (Míg a párt áprilisban országosan 7,5%-os, addig Budapesten 12,8%-os eredményt ért el.) Természetesen a jelenleg szocialista irányítású településeken követett magatartásuk sem közömbös, de úgy tűnik, az például az Orbán-látogatás nélkül sem fordult meg a fejükben, hogy Szegeden Botka László újraválasztását támogassák. A Jobbik-Orbán találkozóból a harmadik fél, a Magyar (Nemzeti) Gárda jött ki a legrosszabbul – nincs kétség afelől, hogy napjai meg vannak számlálva. Jogi csűrés-csavarásba, névváltozatokba fölösleges is belemenni - aki az eddigi jelekből nem értett, most megvilágosodhatott: ha szükséges, külön a „Gárdára szabott” új törvénnyel is eléri a kormány, hogy e - számára a külföld előtt kellemetlen – szervezet végleg megszűnjön. Éreznie kellett volna előre a Jobbik vezetőinek ezt, amit most a kormányfő nyíltan a szemükbe mondott, s így nem is volt szükségszerű, hogy a tárgyalóidő kétharmada erről a kérdésről szóljon. A Jobbiknak alkalma lett volna jobbról politikai nyomás alá helyezni a kormányfőt, s így paradox módon erősíteni pozícióit az aktuális IMF-tárgyalásokon. (Ha már az MSZP és a balliberális sajtó a „magyar kormány-IMF mérkőzésen” kárörvendő módon szinte nyíltan az IMF-nek „drukkol”.) Lehetőségük lett volna a Tesco-ügy kapcsán a „multik” nagyobb mértékű megadóztatásáért, a „rabszolgasorsú” magyar munkavállalókért síkra szállni, vagy a balatonföldvári kerékpározásra személyi igazolványt nem vivő és emiatt bilincsbe vert tanárnő esetéből kiindulva a teljesen meg nem szűnt rendőri túlkapásokról beszélni, etc., etc. Ezek helyett Gárda volt a fő téma, melynek sorsa egyébként már áprilisban eldőlt, amikor biztossá vált, hogy a Fidesznek a kétharmados törvények megalkotásához nem lesz szüksége a másik jobboldali párt szavazataira (sem), s így a Jobbik e szervezet ügyét nem tudja politikai alku tárgyává emelni. Úgy tűnik, a Gárda mára betöltötte „történelmi küldetését”: tevékenységével, sőt, puszta létével közbeszéd tárgyává és így a választás egyik központi kérdésévé tette a magyar közbiztonság siralmas állapotát, s múlhatatlan szerepet vállalt abban, hogy a Jobbik középpártként és nem kispártként jutott be a parlamentbe. Kár érte. A Gárda az amúgy kényelmes verbális ellenzékiség helyett a cselekvő civil kurázsit testesítette meg, s igaz az is, hogy az emberek nem félkatonai, hanem radikális civil szervezetnek tekintik/tekintették. (A köztudatban a katona nem katona, és a „félkatona” sem félkatona egy nyamvadt puska vagy legalább egy parittya nélkül.) A kormányfő két ellenzéki frakcióban tett látogatása tehát egyik fél számára sem volt tanulság nélküli, bár különböző mértékű politikai haszonnal járt. Profitált valamelyest a Jobbik is - önmagában a találkozó létrejötte miatt azt érezhetik, hogy elmozdulás történt a „két pogány közt”, a „két szélsőség” látásmódtól a valóság felé: az új rend kiépítése közben a Fidesznek leginkább az MSZP és az SZDSZ maradványaival és szellemiségével, s nem a radikális párttal kell megküzdenie. Továbbá, ha az LMP-re és a Jobbikra leadott szavazatok közti háromszoros szorzót tekintjük, cseppet sem kétséges, hogy a magyar választók kit indítottak a stadion pályáján a tízezres távon, és kit szeretnének inkább a salakos pályán edzeni látni.