Nemcsak az alkotmánybíróvá jelölésnek, hanem a jelölés elfogadásának is megvannak a rejtelmei. Ha megválasztják alkotmánybírónak, a jogi diplomával egyébként rendelkező jelöltnek szembe kell néznie a kihívással, hogy egy ötéves alapképzés birtokában kell megoldania olyan ráosztott feladatokat, amik tapasztalt és tekintélyes jogászprofesszorokat is próbára tesznek.
A miniszterelnök javaslatára a kétharmados többséggel rendelkező parlamenti frakciók hajlandónak mutatkoznak alkotmánybíróvá választani Stumpf István politológust - Bihari Mihály volt alkotmánybíró, az Alkotmánybíróság egykori elnöke mellett. A jelölés és az esetleges megválasztás a jogállami nonszensz és a politikai botrány határát súrolják, és számomra elsősorban ezért érthetetlen. Miért éreznek elengedhetetlen szükséget olyan valaki alkotmánybíróvá jelölésére, aki nem felel meg a törvényi feltételeknek? Miért vállal fel a kormányoldal jogilag nonszensz dolgot? A kétharmados többség felhatalmazás arra is, hogy fejjel menjenek a falnak? Az Alkotmánybíróságra vonatkozó törvény világosan kimondja, hogy alkotmánybíróvá az választható, akinek legalább húszéves szakmai (jog, jogászi) gyakorlata van, avagy jogtudósként elismert tekintélynek számít. Az 1989. évi XXXII. törvény 5. § (2) szó szerint a következőket tartalmazza: „Az Országgyűlés az Alkotmánybíróság tagjait kiemelkedő tudású elméleti jogászok (egyetemi tanárok, illetőleg az állam- és jogtudomány doktorai), vagy legalább húsz évi szakmai gyakorlattal rendelkező jogászok közül választja. A szakmai gyakorlatot olyan munkakörben kell letölteni, amelynek ellátásához az állam- és jogtudományi végzettség szükséges.” Akárhogy osztunk, szorzunk, Stumpf Istvánnak nincs legalább húszéves szakmai (jog, jogászi) gyakorlata, és jogtudósként nem számít elismert tekintélynek, mert nem kiemelkedő tudású elméleti jogász. Ezt nyilvánvalóan tudja a jogászdoktori végzetséggel egyaránt rendelkező miniszterelnök és jelölt, ám nem kell jogászdoktori végzettséggel rendelkezni a kétharmados többség tagjainak, hogy tisztában legyenek a megválasztást kizáró törvényi feltételeknek. Ilyen természetű vita esetén illik, de legalábbis szokás racionális érvekkel igazolni egy álláspontot, aminek magától értetődően természetes és természetesen magától értetődő eszköze a törvényszöveg olvasata és értelmezése, illetve annak bizonyítása, hogy a jelölt megfelel a törvényben foglalt kritériumoknak. Amikor e sorokat írom, a kétharmados többség képviselői és a jelölés ellenzői között egyetértés van a törvényszöveget illetően, ám szakadék tátong köztük azzal kapcsolatban, hogy a jelölt megfelel-e a törvényben foglalt kritériumoknak. A kritikusok azt mondják, hogy nem, amiben igazuk van, és helyzetük is könnyű, mert különösebb bizonyítás nélkül kell egyszerűen csak azt állítaniuk, hogy a jelöltnek nincs legalább húszéves szakmai (jogi, jogászi) gyakorlata, és jogtudósként nem számít elismert tekintélynek. Ezzel szemben a kormányoldal mindeddig csak arra volt képes, hogy bizonygassa: a jelölt megfelel a törvényi kritériumoknak. Az állítás puszta bizonygatása azonban nem egyenlő az állítás bizonyításával vagy igazolásával, mert különben elég lenne kényelmesen hátradőlni a székben, és hűvös eleganciával sorolni a jelölt legalább húszéves szakmai gyakorlatának tényeit vagy szakmai tekintélyét, és ezáltal leforrázni a „Gyurcsány szekerét toló”
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.