A reményhez

Jelképes, ahogy „kimérgeltük” magunkat az elmúlt évek során mutatott teszetoszaságunk láttán. Felemelő, hogy össze tudtunk végre fogni – magyar (európai parlamenti képviselő) a magyarral – ha csak egy ügyben is.

Azért tudunk mi, ha akarunk – nemzeti összefogást nem csupán emlegetni, számon kérni egymáson, de összefogni, ha kell. Mondhatni, kész csoda, s a jövőre nézve előremutató, ami a ciános technológia ügyében történt a minap (Brüsszelben). Jelképes, ahogy „kimérgeltük” magunkat az elmúlt évek során mutatott teszetoszaságunk láttán. Felemelő, hogy össze tudtunk végre fogni – magyar (európai parlamenti képviselő) a magyarral – ha csak egy ügyben is. És persze elsősorban nem egy magyarok is lakta falu még ott élő lakosaiért csupán. A cián, ami ellen küzdünk, nemcsak a lelket eszi meg, és minden élő szervezetet (egy teljes biológiai láncot) pusztít el, hanem az önbecsülésünket is elemésztette volna, ha annyiban hagyjuk. A közös múltról és jövőnkről van szó, Erdélyben, idehaza és Európában, amikor nem hagyjuk, hogy egy kanadai-amerikai (magán) és Román (állami tulajdonhányadú) vagy akármilyen érdekeltségű cég úgy akarjon aranyat bányászni (akárhol), hogy közben falvakat és természetet pusztít, mert teheti, mert – folyamatos fellebbezés okán – nem tiltják az ottani belső törvények – mindenki zsebben van feltehetőleg. Csakhogy időközben Románia is az unió tagja és része lett – amit ez úton is üdvözlünk –, ezt viszont nem lehet csak úgy zsebre vágni. Meg aztán a Tisza nem csak a miénk: ered ahol, folyik ahol, oda bele a nagy közösbe, a Danubiába, a szőke a kékhez, belefelé a feketébe, tenger a tengerhez, óceán az óceánhoz, föld az éghez, amíg föld lesz a föld, nap a nap. Csak azt akartam mondani, hogy most – és remélem, nem utoljára – együtt léptünk fel, és (adja Isten, hogy valami ördögi gáncsot ne vessenek) talán sikerül véget vetnünk ennek a pokoli történetnek. És ha egyszer sikerült, sikerülhet bármikor ismét, így együtt nemzetben is gondolkodnunk! Mert a diadal nem mindig hallik messze, de meg lehet érezni az ízét: rá lehet kapni a hiányára, arra hogy egy összefogás pártálláspont nélkül is (vagy azzal egyetemben) az, ami. Nem vesz el és nem ad hozzá, ki interpretálta a kérdést, és ki hogyan kommunikálja. A lényeg a lényeg! Bár itt álljunk meg egy szóra! A civil szervezetek nem adták fel ezt az ügyet igazából (nem sorolom őket, pedig szegediek is voltak, vannak közöttük)!

Verespatak

ügyét a politika „csak” – végre valahára – felvállalta, és ha csak azért tette, hát annál jobb! De kellett ehhez egy politikus is, aki (kevesen tudják, hisz nem látták a nagy pecást) majd elsírta magát Szegeden a nagy (még vergődő) halakkal teli konténerek melletti terepszemléjén. Tehetetlennek érezte magát, mint a Parlament elnöke. (Pedig az egyfajta főméltóság.) Most, más posztban, megtette, ami tőle telhetett: olyan ügyet vetett fel Áder János, Tőkés Lászlóval egyetemben, mely nem tűr halasztást, és nincs, aki mellé ne álljon. De egyedül nem vihette volna át a beadványt (ha már folyamról van szó) "a túlsó partra”! És ettől megcsillan a Tisza tükrén a remény sugara. Talán történt valami a fejekben?