Parlament: merjünk kicsik lenni?

Belegondoltunk-e már abba, hogy mennyire életidegen dolog egy városi önkormányzatba pártlistán bejutni? A megyeibe meg nem is lehet máshogy. Helyes-e, hogy a főváros 23 kerületi önkormányzata egyenként akkora, mint egy megyei jogú városé?

Elég-e kétszáz képviselő az országgyűlésben és elég-e a jelenlegi létszám fele az önkormányzatokban? A Fidesz alelnöke szerint bőségesen, ez irányú javaslatuk ekként szerepelni is fog a párt első tíz intézkedése között, ha megnyerik a választást. Úgy éreztem, Pokorni Zoltán szívesen szolgált volna erről részletekkel is azon stúdiókban, ahol ma reggel megfordult, de a „kérdezőbiztosok” leragadtak annak feszegetésénél, hogy e változásokat az MSZP-vel vagy a Jobbikkal együtt óhajtják-é megszavazni, lévén mind az országgyűlési, mind az önkormányzati választásokról szóló törvény kétharmados. Bár mindkét esetben választott népképviseletről van szó, szerencsésebb, ha külön vizsgáljuk az ügyeket. Jómagam fölöttébb örülnék, ha az Országgyűlésben a legnagyobb problémát a képviselők viszonylag magas száma okozná, de nem így van. Nem hiszem ugyanis, hogy egy erősen (például 386-ról 200-ra) csökkentett létszámmal ab ovo gördülékenyebbé válik a működés, mint ahogy az így megtakarított összeg - még ha a Parlament villanyszámláját és a lényegesen kevesebb guriga egészségügyi papírt is beleszámoljuk - sem volna magasabb egy aktuális BKV-vezérigazgató által egyetlen pénzügyi évben elherdáltnál. A „kevesebb képviselőt!” szlogen érvényesítésénél sokkal fontosabb volna a rendszerbe olyan fékeket beépíteni, amelyek meggátolják a puccsszerű kormányváltást, ezzel együtt azt, hogy a népszerűségüket brutális mértékben elveszített kormánypártok olyan miniszterelnököt juttassanak hatalomra, akire korábban egyetlen választópolgár sem szavazott – még közvetve sem. A tavalyi tragikomikus Gyurcsány-Bajnai váltás mélységesen antidemokratikus módszere talán kiküszöbölhető volna, ha konstruktív bizalmatlansági indítványt csak ellenzéki képviselők kezdeményezhetnének, illetve ha a köztársasági elnök szélesebb mozgásteret kapna az előrehozott választás kiírására. Azt persze ésszerű jogszabályokkal nem lehet megakadályozni, hogy a kormányfő lemondásakor (Medgyessy, 2004) vagy elhunytakor (Antall,1993) a parlamenti többség új miniszterelnököt válasszon, akinek azonban annyira csípi a szemét, hogy ily módon a népakarat ellenében is bárkiből ország

vezető

(sőt akár ország

vesztő

) lehet, figyelmébe ajánlom a prezidenciális rendszer előnyeit – kétharmaddal az is bevezethető… A „kisebb parlamentet!” hangzatos jelszava minden párt választási üzenetei között szerepel, ezért akár van a Fidesz-KDNP-nek kétharmada, akár nincs, a törvényjavaslat elfogadását biztosra is vehetnénk, ha nem láttunk volna már karón varjút, számosat. Az nyilvánvaló, hogy saját munkahelye megszüntetésére senki sem fog szavazni, főleg a mai, állásínséges időkben, így a létszámcsökkentés minden bizonnyal a következő utáni, a 2014-ben kezdődő ciklusra vonatkozik majd – a sietség tehát érthető, a képviselők egy mostani, nyári voksoláskor talán még nem fognak a négy évvel későbbi egzisztenciájukra gondolni. Nem örülnék, ha a kisebb képviselői létszám egyúttal a politikai sokszínűség csorbítását jelentené. Nagyon úgy néz ki, hogy májusban hárompárti parlament alakul, illetve, ha a KDNP ismét önálló frakcióba tömörül, akkor az országgyűlés négypárti lesz. A „minél többpárti demokrácia” híveként erősen megfontolandónak tartom a négyszázalékos bejutási küszöb visszaállítását (1989-ben a rendszert még így találták ki), de egy esetleges háromszázalékos küszöb sem volna eleve az ördögtől való. Az önkormányzati rendszerben aztán végképp nem a képviselők száma a probléma, sőt, a 3-15 fős testülettel rendelkező községekben ez a kérdés nem is értelmezhető. Nem beszélve arról, hogy sok kistelepülésen visszatért a Kádár-rezsim, már csak annyiban, hogy a képviselők önmaguknak nem is szavaznak meg semmiféle tiszteletdíjat, kvázi ugyanúgy társadalmi munkában dolgoznak, mint az egykori tanácstagok. A demokrácia amúgy költséges dolog, nem itt kellene mindenáron spórolni, csak azért, mert a politikusok általában népszerűtlenek. Legyünk szívesek rátermetteket választani! Egyszer már amúgy is lecsökkentették a képviselők számát, az első szegedi közgyűlés például 1990-ben 53 fővel alakult – most 42 képviselője van, plusz Botka László. A rendszerhiba inkább abban található, hogy az önkormányzati felépítmény a közepes és az annál nagyobb városokban, a megyei testületekben és a kerületekben is szinte minden helyi problémát pártproblémaként jelenít meg és szinte minden közéleti résztvevőt pártköntösbe öltöztet. Ez nem ritkán eredményez egészen abszurd és nevetséges helyzeteket. Lehet-e bosszankodás nélkül nézni, ahogy a szegedi közgyűlés órákon át a polgármester parlamenti magatartásának ürügyén a kormány tevékenységét tárgyalja, az ellenzék (egyébként jogosan) szapulja, a polgármester meg foggal-körömmel védi azt? Egyik helyi képviselőnek sem erre szól a mandátuma. Lehet-e komolyan venni egy „2-es busz vagy 71-es busz” vitát, ha az álláspontokat nem a józan ész alakítja, hanem a párthovatartozás határozza meg? Az egyik az én pártom busza, a másik a tied, most én vagyok hatalmon, tehát az én buszom megy arra, amerre akarom, sőt, a te buszodat sem hagyom összevissza kódorogni, de ha sokat ugrálsz, be is tiltom a pártbuszod! Artikulálódhatnak-e természetes formában egy pártközgyűlésben pl. alapvetően alsóvárosi érdekek; a biciklisek érdekei az autósokéval, panellakóké a kertvárosiakéval szemben vagy csak önmagukban; a mediterrán jellegű városközpontban bulizni szeretőké a már este tízkor aludni akaróké ellenében; etc. Persze, nem tilos, artikulálódhatnak, de csak ha elébb átmennek a pártszűrőn, miután óhatatlanul az egyik pártszekértáborban landolnak. Belegondoltunk-e már abba, hogy mennyire életidegen dolog egy városi önkormányzatba pártlistán bejutni? A megyeibe meg nem is lehet máshogy. Helyes-e, hogy a főváros 23 kerületi önkormányzata egyenként akkora, mint egy megyei jogú városé? S erre jön habként az ország második parlamentje (az ám az igazi

alsóház

!), a fővárosi önkormányzat. Budapestnek tehát 24 olyan közgyűlése van, mint a szegedi, ráadásul a város

bűn rosszul

működik. De hát az összes kerületi és nagyvárosi önkormányzat maga is megannyi kis-parlament! No, ez az igazi ésszerűtlenség. Az igazi tékozlás, a hely(hatóság)i energiák pártharcokra pazarlása. Nem kétharmados: százszázalékos probléma.

Sandi István