„Az én gyerekem zseni, sztár, legrosszabb esetben polihisztor lesz”…

Mindenkinek vannak vágyai, tagadhatatlan. De mi van abban az esetben, ha nem sikerül ezeket valóra váltani? Marad a vágyakozás, illetve a remény; majd az én gyerekem megvalósítja.

De a csemeték érdekeit ki nézi? Persze jelen esetben nem azokra gondolok, akik tényleg megáldottak minden földi tehetséggel. Hanem azokról van szó, akik csak ezt szeretnék elhitetni magukkal és utódjukkal. Nem meglepő a gyerekek lejtése talpig sminkben a divatbemutatókon, vagy a késő esti buszon a lurkók tolakodása óriási táskáikkal szakkörökről, edzésről vagy zeneórákról hazaigyekezve. Néha nem ártana belenézni gondolataikba: valójában ezt szeretnék vagy csak egyszerűen a szülőknek akarnak megfelelni? Előfordul, hogy nincs is szükségem e látói képességre, az arcukra van írva minden. Angol nyelvi bölcsi a picurnak, a város legjobb általános iskolája a serdülőnek, majd a legelitebb gimnázium a kamasznak, aztán az egyetemen nem is egy, hanem eleve három kurrens szak beajánlása a „felnőttnek”. Ezek mellett persze még sportol, a művészetek is a gyengéi, valamint modellként is megállná a helyét. Mi ez, ha nem a tökéletes gyerek? Nem is kell a pszichológia nagy doktorának lennem, hogy olvasni tudjak a jelekből. A túlterhelt gyerekek gesztusaiból, mimikájából. Vagy a stresszes felnőttek reakcióiból illetve közösségi portálos adatlapjaikból. Jelzésértékű, hogy minden második képen a kezükben italos pohár virít vagy akár egy átlagos hétköznap is lehet „csak úgy” alkoholhoz nyúlni egy-két anatómia vagy számvitel tétel után… Csak az a kérdés, hogy ha annyira boldoggá teszik őket ezen iskolák, tanulmányok, kikapcsolódási formák, tudományterületek, akkor mik ezek az árulkodó „apró” jelek? A szülői iránymutatás, követelések helyett elegendő lenne nekik több törődés már gyerekkorban; az ágyuk szélére ülni, és a jól ismert altatóval zárni a napot: „Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Látod, elalszik anyuka. Aludj el szépen…”