Tanévnyitó Klebelsberg sírjánál

A rendszerváltás után azonban az 1994 és 1998 között, majd még inkább a 2002 után beindult féktelen balliberális reformdüh sajnos erősebbnek bizonyult a klebelsbergi örökség maradványainál.

Augusztus vége, szeptember eleje van. Sorra kezdik újra munkájukat az oktatás, a nevelés intézményei az óvodáktól az egyetemekig. Leépítés, bezárás, elbocsájtás, elvonás, zárolás a legtöbbet hallatszó szavak. A felsőoktatás katasztrófa sújtott területté vált, ahogy egyik vezető oktatáspolitikusunk írta a héten. A klebelsbergi mű romokban hever, de a nagy kultuszminiszter neve, öröksége, földi maradványai úgy látszik még mindig alkalmasnak látszanak „píár-marketing fogásnak”, „imázsépítésnek”. De mi is volt a klebelsbergi életmű lényege? Gróf Klebelsberg Kunó, a Tisza István, majd a Wekerle Sándor vezette kormányok miniszterelnökségi államtitkára, a Bethlen-kormány belügy-, majd vallás és közoktatásügyi minisztere, Szeged országgyűlési képviselője mai ésszel szinte felfoghatatlan teljesítményt, életművet hagyott maga után. A szegedi Széchenyi tér közepén 2000-ben felállított emlékoszlop talapzatán szédítően sorakoznak az ország, a nemzet megmentése, felemelkedése érdekében az oktatás, nevelés, a kultúra, a tudomány, a sport terén született alkotásai. Pedig nem tekintette magát valami előzmények nélküli, küldetéses reform megszállottnak. Írásaiból, beszédeiből jól kivehető mennyire egységben látta magát és tetteit nagy elődeivel, az 1777 évi Ratio Educationist megalkotó Ürményi Józseffel vagy a kiegyezés utáni időszak nagy kultuszminisztereivel, Trefort Ágostonnal és a két Eötvössel. A klebelsbergi mű nagyrészt túlélte alkotója 1932-es váratlan, korai halálát. Mi több, a második világháború és negyven év kommunista diktatúra sem tudta alapjaiban megrendíteni a felépített és örökül hagyott rendszert. Ennek bizonyítékai évtizedeken át a magyar diákok kiemelkedő sikerei a nemzetközi felméréseken, tanulmányi versenyeken, a hazai sport lélekszámarányokat messze meghaladó éremgyűjteménye, az egyetemeinkről külföldre kerülő fiatal magyar kutatók kiugró eredményei, zeneművészeink nemzetközi sikerei vagy a gyermekegészségügy, a prevenció Nyugaton is megcsodált és irigyelt rendszere. A rendszerváltás után azonban az 1994 és 1998 között, majd még inkább a 2002 után beindult féktelen balliberális reformdüh sajnos erősebbnek bizonyult a klebelsbergi örökség maradványainál. Ebben súlyos felelősséget viselnek mindazok, akik miniszterként, parlamenti képviselőként, egyetemi vagy önkormányzati vezetőként vettek részt a pusztításban. Mert Klebelsberg a vidéki, tanyasi kisiskolák építésén, megnyitásán fáradozott, nem bezárta, összevonta, leépítette azokat. A tanároknak, tanítóknak korszerű képzést, lakást, tisztes megélhetést adott, nem pedig esztelenül kierőszakolt kétciklusú (bolognai) oktatást, soha véget nem érő adminisztrációt, lejárató médiakampányokat, olykor verést és leköpdösést szánt. Az iskolai, gimnáziumi nevelés legértékesebb elemének a biztos erkölcsi alapokon álló, jól felkészült pedagógust tekintette, nem a kakaóbiztos számítógépeket vagy a méregdrága digitális táblákat. Vallotta: „ az állam és a történelmi egyházak Magyarországon nem lehetnek az iskolaügy területén sem versenytársak”. Ennek szellemében költségvetési forrásokból is segítette és támogatta a felekezeti iskolák létrehozását és fenntartását. Nem az Állami Számvevőszék és a bíróságok által is jogosnak ítélt juttatások visszatartásában jeleskedett. 1922-ben mondta. „Egy egyetem csak akkor életképes, ha ott tudományos szellem él, ha ott tudományos munka folyik”. Ennek szellemében a trianoni tragédia és a nagy gazdasági világválság éveiben is talált forrást egyetemek, kutatóintézetek építésére, felszerelésére, a kutatók munkájának támogatására. Éles és fájó kontrasztban a manapság elnyert uniós vagy más nemzetközi pályázatok kötelező önerő biztosítását kísérő megalázó kicsinyeskedésekkel, a kutatási, fejlesztési, innovációs források megcsapolásával, zárolásával, késedelmes utalásaival. A szegény, vidéki családok gyermekeinek tanulását nem pénzügyi befektetők méregdrága, PPP-finanszírozású hoteljeivel, hanem állami, közösségi, egyházi kollégiumok építésével és fenntartásuk támogatásával alapozta meg. Igaz, a nehéz helyzetű diákok segélyeit, ösztöndíjait sem féléves késéssel, ki tudja milyen .kft-k, bt.-k pénznyelő közbeiktatásával juttatta célba. Különös figyelemmel és megbecsüléssel övezte a nép művelésében, tájékoztatásában kulcsszerepet játszó, értékelvű sajtó, rádió, filmgyártás ügyét. Biztosan nem engedte volna, hogy egy állami egyetem az újságíróképzést privatizálja és fizetőssé tegye, kirekesztve ezzel az újságírói pályáról a kevésbé tehetős családok elhivatott gyermekeit. A trianoni döntéssel elszakított területek magyar identitását, anyanyelvét, kultúráját Klebelsberg minden gondolata, megszólalása és cselekedete védte, erősítette. A Kolozsvári Egyetem Szegedre telepítésekor aligha gondolta volna, hogy 84 év múlva a határon túli magyarok állampolgársága ügyében szólni kívánó vezető európai parlamenti képviselőt lezavarják az egyetem lépcsőjéről, és még a mikrofonjához sem adnak áramot. Klebelsberg Kunó egyetemeink nemzetközi elismerését, a kiadott diplomák értékét világlátott, tehetséges oktatók lelkes munkájára kívánta alapozni. A koncepció realitását, sikerét egyértelműen jelzi a négy hazai orvoskaron évente diplomát szerző több száz angol és német nyelven kiképzett hallgató, akik tandíjukkal a legutóbbi időkig enyhíteni tudtak az anyagi források szűkösségén, és akik többsége hálás öregdiákként, Magyarország és a magyar nép barátjaként tért haza. Ma viszont a mindenfajta minőségi ellenőrzés alól mentesülő, olykor kétes pénzügyi hátterű, „Nemzetközi Jellegű Egyetemnek” elnevezett diplomagyárak beengedése a hazai felsőoktatásba hamar véget vethet a hagyományos magyar egyetemek eddig megőrzött nemzetközi jó hírnevének is. A klebelsbergi örökség fontos részét képezik az állami, közösségi épületek, ingatlanok, melyekben ma egyetemeink, főiskoláink működnek. A vagyontörvény felelőtlen múlt évi módosításának köszönhetően, az elszegényített intézmények túlfizetett vezetői és ellenőrizetlenül működő gazdasági tanácsai az évszázados értékek megőrzése, felújítása helyett ma már azok elkótyavetyélését is kezdeményezhetik. 1920 és 1930 között Szeged városa a legértékesebb Tisza-parti telkek átadásával és 4 millió 200 ezer arany korona készpénzzel támogatta a Kolozsvárról menekülő egyetem letelepítését, a klinikák és az elméleti intézetek felépítését. Ez a hit és lendület még a múlt század hetvenes éveiben is kitartott, hiszen a Szegedi Biológiai Központot a Klebelsberg által hazahívott Szent-Györgyi Albert iskolájának egyik legjobb tanítványa, Straub F. Brunó álmodta és valósította meg. Igaz, akkor a város még nem a világ legnagyobb vízi csúszdája révén akart hírnevet szerezni magának, mialatt az egészségügyi ellátás gondját, felelősségét elhárítja magától, és nem mutat fogadókészséget az ország legjelentősebb biotechnológiai beruházása számára. Tanévkezdéskor mit mondhatna a szegedi dóm altemplomában, a nagy miniszter sírjánál egy olyan vezető, aki az elmúlt években akár gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással részese volt a klebelsbergi mű lerombolásának? Talán legjobb, ha bocsánatot kér, és megfogadja: többet az oktatás, a kutatás, a kultúra közelébe sem merészkedik, és hagyja helyreállítani az elszenvedett károkat.

Dux László egyetemi tanár a Professzorok Batthyány Köre szegedi csoportjának elnöke

Az írás megjelent a Magyar Nemzet című napilap 2009. szeptember 3-i számában.