Rendszerváltó mítoszok

Húsz éve történelmi változások következtek be: megbuktak a kelet-európai kommunista diktatúrák. De ne feledjük, hogy akkor Gorbacsovnak már nem volt sem elég ereje, sem megfelelő közvetlen politikai indoka fönntartani a Szovjetunió hegemóniáját Európának ebben a régiójában. A magyar közvélemény a Németh-kormány tevékenységét – elsősorban a baloldali és liberális publicisták és elemzők hatására – pozitívan ítéli meg. A zsugorodó szavazótáborral bíró MSZP-nek szüksége van tehát napjainkban az 1989/90-es „szaktérő és a békés átmenetet biztosító” kormány mítoszára.

A napokban az augusztus huszadikai állami ünnep alkalmából Sólyom László a miniszterelnök javaslatára kitüntetéseket adományozott. A legmagasabb állami kitüntetést ez alkalommal Németh Miklós és Tölgyessy Péter kapta. Mindketten – egyéb közéleti és tudományos tevékenységük mellett – a rendszerváltozás előkészítésében játszott szerepükkel érdemelték ki a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Tölgyessy Péter egyik televíziós nyilatkozatában azt mondta: sokáig gondolkozott, hogy elfogadja-e egyáltalán. Németh Miklós habozásáról nincs tudomásunk. Függetlenül azonban attól, hogy örömmel vagy bizonytalankodva vették át, meglehetősen paradox – ugyanakkor politikailag magyarázható – kettejük egyszerre történő kitüntetése. Az 1989/90-es folyamatok és fordulatok két emblematikus alakjáról van, akik ráadásul a tárgyalóasztal két oldalán foglaltak helyet azokban a mozgalmas hónapokban. Miért indokolható ez a kettős kitüntetés politikailag? Egyrészt mert nagyon pozitív üzenete van. Azt sugallja, hogy a pártállam kormányfője és a demokratikus ellenzék egyik meghatározó vezetője (és politikai tevékenységük) egyaránt fundamentuma a jelenkori magyar demokráciának. Ez pedig nem rossz üzenet, hiszen kollektivizálja a rendszerváltozás kétségtelenül pozitív eredményeit. Másrészt – s úgy gondolom, ez lényegesebb – mitizálja a húsz évvel ezelőtti politikai változásokat. A Bajnai-kormány ezzel tudatosan folytatja a szocialista (többségű) kabinetek által megkezdett, a rendszerváltozással kapcsolatos propagandát. Vagyis – és ez az előbb említett kollektivizálásból indul ki – megfogalmazza, hogy a szocializmus bukásában tevékeny és pozitív szerepe volt az állampárt bizonyos csoportjainak (a népi baloldal, a reformkörösök és a többiek). Így, a „szocialista rendszerváltók” mítoszával az akkori ellenzék szerepét és jelentőségét igyekeznek csökkenteni. Az akkori ellenzéki politikusok – Orbán Viktortól Lezsák Sándorig – pedig ma is ellenzékiek, a szocialista propaganda pedig az ő érdemeiket igyekszik előbb csökkenteni, majd kisajátítani. Tölgyessy Péter egy tíz évvel ezelőtt publikált cikksorozatában írta: Németh Miklós kormánya „jobbára a történelmi véletlen kegyéből” magasztosult föl, s rávilágított, hogy a „Grósz-kabinet nyilvánvalóan több reformértékű döntést fogadott el”. Tagadhatatlan, húsz éve történelmi változások következtek be: megbuktak a kelet-európai kommunista diktatúrák. De ne feledjük, hogy akkor Gorbacsovnak már nem volt sem elég ereje, sem megfelelő közvetlen politikai indoka fönntartani a Szovjetunió hegemóniáját Európának ebben a régiójában. A magyar közvélemény a Németh-kormány tevékenységét – elsősorban a baloldali és liberális publicisták és elemzők hatására – pozitívan ítéli meg. A zsugorodó szavazótáborral bíró MSZP-nek szüksége van tehát napjainkban az 1989/90-es „szaktérő és a békés átmenetet biztosító” kormány mítoszára. Németh Miklós neve 2002-ben éppen emiatt merült föl a szocialisták potenciális kormányfő-jelöltjeként, s Ágh Attila néhány héttel ezelőtt ismét fölvetette ezt a gondolatot.