Integráció kicsiben és nagyban

A legfőbb tanulsága az Osztrák-Magyar Monarchia létének, hogy integrált gazdaságpolitikával és diplomáciával domináns szerephez lehet jutni Európában. Erre azonban a Monarchiát alkotó kisállamok (Ausztria, Csehország, Magyarország) önmagukban nem lettek volna képesek. Látjuk, 1918 után ezen európai régió államalakulatai nem tudtak egységes érdekképviseletet létrehozni, ezzel pedig fokozatosan az európai gazdasági és politikai élet perifériájára szorultak. Az utódállamok polgárai bizonytalanul és tanácstalanul keresik helyüket a nagy, összeurópai integráló szervezetben, az Európai Unióban.

A héten konferenciát rendeztek az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásáról

, valamint annak Közép- és Kelet-Európa gazdasági, társadalmi és politikai életét alapjaiban megváltoztató évszázados következményeiről. A rendezvényt a Közép-európai Közlemények című folyóirat, a Móra Ferenc Múzeum és a szegedi egyetem Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszéke, valamint a SZAB Filozófia és Történeti Szakbizottságának Magyar Történeti Munkabizottsága rendezte. Professzorok, múzeumi és levéltári kutatók, doktoranduszok vizsgálták az egykori állam területén létrejött mai államok és régiók sorsát, s a történeti szempontok mellett közgazdasági és társadalomföldrajzi aspektusból is elemezték a folyamatokat. Az egyik nagy kérdésünk lehet Európa és Magyarország modern kori történetének tanulmányozásakor, hogy szükség volt-e egyáltalán az Osztrák-Magyar Monarchiára, vagy az nem volt más, mint egy eltérő geográfiai adottságú területeket, különböző történeti hagyományokkal, történeti tudattal és ebből következően más mentalitással bíró embereket, sajátos igazgatási rendszerrel rendelkező egységeket tömörítő a kényszerűség szülte - s emiatt hosszútávon nem fönntartható - konglomerátum. A történelmi Magyarország már önmagában is (a Habsburg örökös tartományok nélkül) természetes egységet alkotott. A kiváló termőfölddel, nagyszerű nyersanyagkészlettel és természetes - és nem utolsó sorban jól védhető - határokkal rendelkező magyar állam azonban a sajátos történeti folyamatok eredményeként Köztes-Európa egyik országa lett. Azonban ez a régió (innen a neve is) a geopolitikai determináltság miatt az elmúlt ezer évben szinte megszakítás nélkül két világ, két nagyhatalom, két eltérő kulturális és politikai tradíció mezsgyéjén volt. A középkorban a német császárság és a bizánci birodalom, az újkorban a keresztény Habsburg uralom és az oszmán török állam, a legújabb korban pedig az ausztriai császárság és az orosz cár territóriuma, a legutóbbi időkig pedig az integrálódó nyugat-európai közösség és a Szovjetunió között. Ebben a helyzetben a magyar (és vele együtt a lengyel és a cseh) politikai elit útkeresését évszázadokon keresztül az határozta meg, hogy valamelyik nagyhatalommal szívélyes viszonyt ápoljon, amellyel saját legitimitását és hegemóniáját biztosíthatja. Az Osztrák-Magyar Monarchia kényszerhelyzetben jött létre. 1866-ban a Habsburg dinasztia feje, Ferenc József császár végleg elveszítette reményét, hogy az egységesülő német államok közös uralkodója legyen. Ha már nem egyesíthette koronája alatt a német birodalmat, saját birodalma egységesítésébe fogott. Kompromisszumos megoldásokat keresett országai politikai vezetőivel, amelyek eredményeként mindkét fél engedett, s az egyes államok, országrészek saját történeti hagyományait és beágyazottságát (legalábbis azok alapvető értékeit és érdekeit) szem előtt tartva fogant meg az új közép-európai hatalom. Az ausztriai, a magyar, a cseh, a horvát, az itáliai és a lengyelföldi területek lakói a közös gazdasági térben (ez elsősorban vámuniót jelentett) új lehetőségekkel találták szemben magukat, amelyek aztán a gazdasági (s ez alapján a társadalmi és politikai) modernizációt eredményezték. Politikai jogaik esetleges csorbításáért cserében, a létező nemzetiségi ellentétek, társadalmi és gazdasági feszültségek és kétségtelen igazságtalanságok ellenére a Monarchia időszaka ezen régióban a „boldog békeidők" kora, valamint a polgárosodás, s a középosztály megerősödésének nagy korszaka. A Monarchia gazdasági egységként való megjelenése, az egységes külpolitika ötven év alatt ismét európai nagyhatalommá tette a tizenkilencedik század közepén elszigetelődött Habsburg államot. A legfőbb tanulsága a Monarchia létének - és ez a konferencia is erről győzhetett meg bennünket-, hogy integrált gazdaságpolitikával és diplomáciával domináns szerephez lehet jutni Európában. Erre azonban a Monarchiát alkotó kisállamok (Ausztria, Csehország, Magyarország) önmagukban nem lettek volna képesek. Látjuk, 1918 után ezen európai régió államalakulatai nem tudtak egységes érdekképviseletet létrehozni, ezzel pedig fokozatosan - persze eltérő mértékben - az európai gazdasági és politikai élet perifériájára szorultak. Az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlásának ez a szörnyű következménye mind a mai napig meghatározza az utódállamok polgárainak életét, akik bizonytalanul és tanácstalanul keresik helyüket a nagy, összeurópai integráló szervezetben, az Európai Unióban. A Monarchia bizonyos szinten integrálta a régiót kicsiben. Napjainkban az Unió ezt próbálja megvalósítani nagyban.