Kulcsszavak a bezárt sportosztályhoz

A tehetség csak egy alapadottság, nem dől ide-oda, ez előtt, meg az előtt, mint egy kóró. Van. És hosszú évek alatt lesz belőle tudás. Csillogó bronz, ezüst, arany. Hosszú évek, évtizedek, kitartó, alázatos munkája, melynek egy nagyon fontos szakasza a középiskolás kor. A sportiskolai rendszer pedig ezt a munkát maradéktalanul segíti. Önök viszont elveszik a tehetségek elől a kiteljesedés lehetőségét, ha megszűnik a Széchenyi sportiskolai osztálya. Ezt kellene felfogni pállott cinizmusuk közepette!

A Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskolában a szakképző oktatási intézmények összevonása miatt egy évig biztosan bezár a sportiskolai osztály. Az összevonás lényege többek között az is, hogy a tisztán gimnáziumi osztályok megszűnnek, helyettük új szakképző osztályokat lehet indítani. (Jogosan merül föl a kérdés, hogy miért nem lehet szakiskolai képzés keretében megtartani a testnevelés tagozatot? Merthogy találni ám e megoldásra példát épp eleget az ország más területén.) Miután az intézmény igazgatójával beszélgettem, reménytől telve hívtam, fel az önkormányzat oktatási, kulturális és sportirodájának vezetőjét, majd a telefonbeszélgetés kapcsán reményem még magasabbra, egészen a felhőszélre szökött, hiszen mindketten ugyanazt mondták, éreztették: ez az egy év felkészülés lehet arra, hogy a példákat elemezve visszaállítsák - immár a szakképző rendszeren belül - a testnevelés-tagozatot. Ekkor még nem sejtettem, hogy Kelemen Bélának, a Széchenyi kiváló nyugdíjas testnevelő tanárának - akinek atlétaedzései mellesleg szép húgocskám lábára Szeged legszebb vádliját rajzolták - a

levele kapcsán született első cikkünk

hangerejét szívem szerint a legmagasabb fokozatra tekerném később. A kulcsszavak ugyanis, amik alapján a párhuzamot, konszenzust szerettem volna érzékeltetni

az igazgató és a bezárások ügyében illetékes iroda vezetője között

, nem illenek egy zárba. Vagyis eleinte igen, de idő közben mintha felszereltek volna még egy lakatot a biztonság kedvéért. Mert miután visszaküldtem a telefonbeszélgetésünkből kiragadott és szóláncra fűzött kulcsszavakat (például: „fontos érték, megoldásokat keresünk, nyitottak vagyunk" stb.), felismerve, hogy ezek az igazgató asztalán is csatasorban állnak, egy hideg, elektronikus levél hűtötte le izzó reményemet. Az irodavezető azt írta válaszában, hogy az általam idézett szöveg csak egy szűk szeletét tartalmazza a beszélgetésünknek, ráadásul pontatlanul, majd a csatolt dokumentumban elküldte nyilatkozatát. Minden kulcsszó elveszett belőle. „(...) Az iskolai oktatás elsődleges feladata a mindennapi testmozgás biztosítása és nem a versenysport támogatása. A 'Széchenyi'-ből kikerült sportolókról nem a gimnáziumi éveik alatt derült ki, hogy tehetségesek, hiszen többségük már korábban is versenyszerűen sportolt, sikereiket a sportegyesületekben érik el (...)" - írja a levél egy részletében. Hm...hm-hm. Azt, hogy a nyájas beszélgetés után az irodavezető hogyan vesztette el a kulcsokat, értem. A vásott kölyök, még ha belül szelíd is, alkalmazkodnia kell bandájának elveihez, különben kiközösítik cimborái. Ezt minden kulcsos gyerek tudja a telepen. Érthető, senki sem akarja elveszíteni pozícióját. De azt állítani, hogy nem feladata az élsport támogatása egy gimnáziumnak, és nem is ebben az időszakban dől el egy gyerekről, hogy tehetséges-e, mert már korábban is sportolt, már bocsánat, de akkora nagy ökörség, hogy. Miként jelenthet ki ilyet egy sportirodavezető?! Egy gimnáziumnak nem feladata, ja. De a Széchényinek igen! Már harminc éve! Kérdezze már meg ugyan az épület egy másik szárnyában ülőket, hogy Nagy Laci, Lauska, Vadkerti nevét ismerik-e; szeretik a kézilabdát? És dobog-e a szívük, mikor érmek hullanak a szegedi kajak-kenusok nyakába? Én edzettem reggelente, nap mint nap, a Deák sportosztályának áldása okán, így lehettem csak középszerű, nem maradtam tök béna, de ez az én ügyem, viszont akiknél minden adottság megvolt, nos azok a Széchenyi sport-ta-go-za-ta miatt lehetnek most ott, ahol vannak; ők edzettek előttünk az Etelka sori csarnokban. Még egyszer egy név: Nagy László - most épp a Barcelonában dobálgat. És, hogy miért van ilyen nagy pofám má' megint? Mert magam mögött tudom az összes egykori tanáromat, s minden valamikori és jelenlegi hallgatót a szegedi egyetemünk tesi szakáról, az összes sportolót és egyesületet, és... mert ha ekkora szamárságot mondanék, hogy nem is a gimnáziumi időszakban dől el, hogy valaki tehetséges-e vagy nem, körberöhögnek mindannyian. A tehetség csak egy alapadottság, nem dől ide-oda, ez előtt, meg az előtt, mint egy kóró. Van. És hosszú évek alatt lesz belőle tudás. Csillogó bronz, ezüst, arany. Hosszú évek, évtizedek, kitartó, alázatos munkája, melynek egy nagyon fontos szakasza a középiskolás kor. A sportiskolai rendszer pedig ezt a munkát maradéktalanul segíti. Önök viszont elveszik a tehetségek elől a kiteljesedés lehetőségét, ha megszűnik a Széchenyi sportiskolai osztálya. Ezt kellene felfogni pállott cinizmusuk közepette!