Polgármester hógolyóba gyúrva

És a tejszínhab, a Botka-szonett utolsó sorai, amelyben a költő - aki korábban zokogásig alázta egy női képviselőtársát - azt fejti ki, nem hitte volna, hogy eljut oda az ország, hogy a parlamentben már csak arra licitálnak, miként mondjanak csúnyábbat a másikra. És képzelje, voltak, akik sírtak, hihetetlen!

Egy hógolyó landolt minap az ablakomon. Tudják, nemrég esett úgy két és fél milliméter - az ipse legalább fél órán át gyűjthette hozzá az olvadékony kristályokat. Már csak ezért is megérdemelné, hogy én meg tünékeny szavakká gyúrjam őt. De elszántságát sokkal merészebb hő melegítette. Egy levelet csomagolt a fehér gömbbe, ami valami szerencse, áldás, átok folytán a párkányomon maradt. Azt írja névtelenül, levelének bevezetésében, hogy mivel szerkesztőségünk rendre moderálja hozzászólását a

„Botka László ankétja a városházán"

című írásunk alatt - amit leküzdhetetlen indulatai miatt nem tud szalonképesen megfogalmazni, mivel a polgármester beszámolójának megtekintése óta úgy fáj a feje, mint annak a kullancsnak, akinek rossz irányba tekerték a potrohát, hogy kihúzzák két hónaljszőr közül -, segítsek rajta én. Szóval ez a hozzászólása, és szépen kér, hogy kicsit finomítva, érdes szavait lecsiszolván, rögös gondolatait kiegyengetvén tegyem már közzé, ha módomban áll. Miért is ne! Feltöröm hát a jégdiót, és készítek e dióbélből zserbót... nem, inkább diós, nyers céklasalátát, vagy maradjon meg ágynak, pálinkás álmokat ízesítve? Döntsék el!

„Az ön tudósításából, kedves zsurnaliszta úr, nagyon sok olyan pillanat kimaradt, ami a polgármesterünk személyiségének teljes megismeréséhez hozzásegíthetné az olvasókat. Ezért vegye úgy, hogy e fagyos golyóbisba olyan puzzle-szeleteket csomagoltam, melyek nélkül hézagos maradna e politikusi karakterrajz. A beszéd, a szó ugye. A nagy ember szavai mögött ugyanis számtalan ellentmondás, csúsztatás és több apróbb logikai bukfenc is megbújt. Engedje meg, hogy fejfájásom csillapítandó, hadd említsek meg néhányat. Már a beszélgetés elején, amikor Botka László az erőgyűjtés éveként jellemezte 2008-at, megemlítette a városba érkező sok-sok milliárdot. Összegzésébe természetesen beleszámolta az egyetem beruházásait is. Miért kell ezt megemlíteni? Mert emlékszem olyan esetre, hogy mikor az egészségüggyel kapcsolatban felmerült egy probléma, a polgármesterünk azt ügyesen továbbdobta az egyetemhez, nem az ő asztala. Viszont ha hurrát kell kiáltani, jól jönnek azok az SZTE-s adatok. Azután a munka segély helyett program kapcsán nagyon erősen hangsúlyozta, hogy ez nem monoki példa, és nehogymá 'thanx for Monok' pólóban flangáljon bárki is. Egyszerűen a kormány kitalálta, decemberben törvénybe foglalta, és most a városi cégek több mint félezer munkahelyet teremtettek a rendszeres segélyen élőknek, akik ha nem fogadják el a felajánlott munkát, nem kapnak segélyt. De ez nem Monok-modell. Itt a munkavégzés idejére felfüggesztik a segély folyósítását, és munkabért kapnak. A rendszeres segélyből élőknek ráadásul a tíz százalékát sem érik el a roma származásúak. Bár felmérés nem készült, de ezt tapasztalták. Na, a közgyűlésen tavaly egy ilyen tapasztalatstatisztikával érvelő fideszes képviselőt - vagy talán az egész frakciót - Botka a Pulcz utcába küldött (benne van a tévében). A Ligetfürdőről pedig megtudhattuk, hogy tökéletes konstrukcióval van dolgunk, a város nyolcvan százalékban birtokolja majd az új létesítményt - csak azt hallgatta el, uram, hogy mindez néhány évig lesz csupán így, utána piacra dobják a város résztulajdonát. A Mars teres és a „lófarás" bohóckodás után pedig eljött a csúcspont. A nyugdíjasok zsebkendőiket készítették elő, mikor polgármesterünk a 'nem hittem volna' kezdetű mondatokkal szavalta négysorosait. Lehet egyébként, hogy büszke arra a rekordra, hogy a világ demokratikus államaiban ő annak az egyetlen kormányzóelitnek a képviselője, amely hat év regnálás után az ország nehéz helyzetéért még mindig az ellenzéket hibáztatja (erről szólt az első strófa). Komolyan mondom, képviselő urak, ez elképesztő! És a tejszínhab, a Botka-szonett utolsó sorai, amelyben a költő - aki korábban zokogásig alázta egy női képviselőtársát - azt fejti ki, nem hitte volna, hogy eljut oda az ország, hogy a parlamentben már csak arra licitálnak, miként mondjanak csúnyábbat a másikra. És képzelje, voltak, akik sírtak, hihetetlen!"

Számomra a levél végén csak egy kérdés maradt: honnan tudta a hógolyózós hozzászóló, hogy hol lakom?