Van rá igény!?

A dolgok jelen állása szerint a 13. havi közalkalmazotti bér - bármilyen szintű - megvonása a társadalom egyfajta kollektív büntetéseként fogható fel a közszférában dolgozókkal szemben. Az így állami szinten megspórolt pénz viszont kevesebb, mint amennyit a rendszerek "gatyába rázása" hozhatna. Minden marad a régiben, "néhányan" rosszabbul járnak, "nem kevesen"munkahely nélkül maradnak, de a "túlélők" egzisztenciális félelme "kussban tartja majd" azokat, akik pontosan tudják, hol, min lehetne változtatni.

Egy friss felmérés szerint

az emberek kilencven százaléka helyeselte az állami vállalatok vezetőinek járó jövedelem csökkentését, majd nyolcvan százalékuk a közszolgálati dolgozók jutalmának maximum kéthavi illetményben való maximalizálását. Közel hetven százalékot tesz ki azok aránya, akik egyetértenek a 13. havi nyugdíj 80000 Ft-ban történő maximálásával. A másik két intézkedés (a közszférában dolgozók 13. havi fizetésének elvonása, valamint a közszférában dolgozók béremelésének elhalasztása) megítélése megosztja a társadalmat, a felmérésben részt vevők egyik fele elutasítja, míg a másik fele támogatja azt. És ez nem azért elborzasztó, mert ismét van, ami szembe helyezze a különböző társadalmi csoportokat - ezt aki Magyarországon él, kénytelen-kelletlen megszokhatta -, hanem mert olybá tűnik, mintha nem lenne más megoldás a probléma kezelésére. Pedig lenne. Még mielőtt kifejtem, mire is gondolok, illetve miben is gondolkodnak egyesek, megjegyzem, hogy nyilvánvalóan nemcsak a közszférában dolgozók juttatásai csökkennek az elkövetkező időben, hanem az állásban tartottak száma is. Az iparban is kényszerű leépítések kezdődtek, de ott nem mindenütt a létszámleépítéssel kezdik, hanem a műszakok számának csökkentével is kísérleteznek a - vissza- és talpra állásban még reménykedő - cégek menedzsmentjei. Ezt a megoldást többnyire a külföldi tulajdonú vállalatok lépik meg, mert számukra nem ismeretlen a részmunkaidő fogalma, illetve sokkal jobban élnek e foglalkoztatási formával. Egyrészt a megszorítások humánusabb formája a részmunkaidőbe kényszerítés, hiszen az ember nem kerül azonnal utcára, ha talál, később jobb állásba is átmehet. Másrészt - lássuk be - jelenleg sokan "dolgoznak" (de inkább csak tevékenykednek) olyan munkakörben az élet számos területén, melyben nem feltétlenül töltik ki százszázalékos hatékonysággal a napi nyolcórás munkaidőt. Hollandiában a legmagasabb a részmunka aránya az unióban, meghaladja az összes foglalkoztatott arányában a negyven százalékot, nálunk ez az arány néhány százalékos csupán. Nem kizárt ugyanakkor, hogy a holland részmunkaidős jobban keres, mint a hazai, teljes munkaidőben foglalkoztatott kolléga, de ez már más kérdés. A minap egy konferencián vettem részt, ahol a "költségvetés tervezés új irányai" kerültek szóba, és a szegedi illetőségű előadó önkormányzati döntéshozóknak és pénzügyi szakembereknek azt ecsetelte, hogy a megszorítások közepette nem feltétlenül a lenyesés és a lefaragás hozhatja egyensúlyba a borulni látszó helyi büdzséket, illetve dehogynem, csak másképpen értelmezve, mint azt mifelénk szokás. Egy példával illusztrálva: ha egy területen a költségcsökkentés kényszere miatt az utcára tesznek két közalkalmazottat, korántsem biztos, hogy hatékonyabban fognak működni az adott költségvetési keretből, mintha minden munkatársuk költséghatékonyabban dolgozna - ahol szükséges - egy-két órával rövidebb munkaidőben . Az előadó szerint imigyen öt-húszszázalékos megtakarítások érhetők el, ami ugye egy önkormányzat esetében (nagysága függvényében) tíz- és százmilliókra rúghat... E humánusabb válságkezeléshez azonban át kell világítani az adott szervezeteket, aminek következtében feketén-fehéren látni lehet, hol folynak el a pénzek. Ezt meg - derült ki az előadást követő kávészünetben - nem nagyon szeretik az érintettek, mert esetleg a renyhe működéssel kapcsolatos felelősség kérdése is felvetődhet. A dolgok jelen állása szerint a 13. havi közalkalmazotti bér - bármilyen szintű - megvonása a társadalom egyfajta kollektív büntetéseként fogható fel a közszférában dolgozókkal szemben. Az így állami szinten megspórolt pénz viszont kevesebb, mint amennyit a rendszerek "gatyába rázása" hozhatna. Minden marad a régiben, "néhányan" rosszabbul járnak, "nem kevesen"munkahely nélkül maradnak, de a "túlélők" egzisztenciális félelme "kussban tartja majd" azokat, akik pontosan tudják, hol, min lehetne változtatni. S ha ez így megy tovább, legközelebb még többet vesznek el a közalkalmazottaktól, egészen addig, míg végül nyolc órában keresnek majd annyit, mint hat órában kereshettek volna! Csupán elvonásokkal ugyanis ezen a helyzeten nem lehet javítani. Pedig lenne rá mód és igény!