Van rá igény!?
A dolgok jelen állása szerint a 13. havi közalkalmazotti bér - bármilyen szintű - megvonása a társadalom egyfajta kollektív büntetéseként fogható fel a közszférában dolgozókkal szemben. Az így állami szinten megspórolt pénz viszont kevesebb, mint amennyit a rendszerek "gatyába rázása" hozhatna. Minden marad a régiben, "néhányan" rosszabbul járnak, "nem kevesen"munkahely nélkül maradnak, de a "túlélők" egzisztenciális félelme "kussban tartja majd" azokat, akik pontosan tudják, hol, min lehetne változtatni.
az emberek kilencven százaléka helyeselte az állami vállalatok vezetőinek járó jövedelem csökkentését, majd nyolcvan százalékuk a közszolgálati dolgozók jutalmának maximum kéthavi illetményben való maximalizálását. Közel hetven százalékot tesz ki azok aránya, akik egyetértenek a 13. havi nyugdíj 80000 Ft-ban történő maximálásával. A másik két intézkedés (a közszférában dolgozók 13. havi fizetésének elvonása, valamint a közszférában dolgozók béremelésének elhalasztása) megítélése megosztja a társadalmat, a felmérésben részt vevők egyik fele elutasítja, míg a másik fele támogatja azt. És ez nem azért elborzasztó, mert ismét van, ami szembe helyezze a különböző társadalmi csoportokat - ezt aki Magyarországon él, kénytelen-kelletlen megszokhatta -, hanem mert olybá tűnik, mintha nem lenne más megoldás a probléma kezelésére. Pedig lenne. Még mielőtt kifejtem, mire is gondolok, illetve miben is gondolkodnak egyesek, megjegyzem, hogy nyilvánvalóan nemcsak a közszférában dolgozók juttatásai csökkennek az elkövetkező időben, hanem az állásban tartottak száma is. Az iparban is kényszerű leépítések kezdődtek, de ott nem mindenütt a létszámleépítéssel kezdik, hanem a műszakok számának csökkentével is kísérleteznek a - vissza- és talpra állásban még reménykedő - cégek menedzsmentjei. Ezt a megoldást többnyire a külföldi tulajdonú vállalatok lépik meg, mert számukra nem ismeretlen a részmunkaidő fogalma, illetve sokkal jobban élnek e foglalkoztatási formával. Egyrészt a megszorítások humánusabb formája a részmunkaidőbe kényszerítés, hiszen az ember nem kerül azonnal utcára, ha talál, később jobb állásba is átmehet. Másrészt - lássuk be - jelenleg sokan "dolgoznak" (de inkább csak tevékenykednek) olyan munkakörben az élet számos területén, melyben nem feltétlenül töltik ki százszázalékos hatékonysággal a napi nyolcórás munkaidőt. Hollandiában a legmagasabb a részmunka aránya az unióban, meghaladja az összes foglalkoztatott arányában a negyven százalékot, nálunk ez az arány néhány százalékos csupán. Nem kizárt ugyanakkor, hogy a holland részmunkaidős jobban keres, mint a hazai, teljes munkaidőben foglalkoztatott kolléga, de ez már más kérdés. A minap egy konferencián vettem részt, ahol a "költségvetés tervezés új irányai" kerültek szóba, és a szegedi illetőségű előadó önkormányzati döntéshozóknak és pénzügyi szakembereknek azt ecsetelte, hogy a megszorítások közepette nem feltétlenül a lenyesés és a lefaragás hozhatja egyensúlyba a borulni látszó helyi büdzséket, illetve dehogynem, csak másképpen értelmezve, mint azt mifelénk szokás. Egy példával illusztrálva: ha egy területen a költségcsökkentés kényszere miatt az utcára tesznek két közalkalmazottat, korántsem biztos, hogy hatékonyabban fognak működni az adott költségvetési keretből, mintha minden munkatársuk költséghatékonyabban dolgozna - ahol szükséges - egy-két órával rövidebb munkaidőben . Az előadó szerint imigyen öt-húszszázalékos megtakarítások érhetők el, ami ugye egy önkormányzat esetében (nagysága függvényében) tíz- és százmilliókra rúghat... E humánusabb válságkezeléshez azonban át kell világítani az adott szervezeteket, aminek következtében feketén-fehéren látni lehet, hol folynak el a pénzek. Ezt meg - derült ki az előadást követő kávészünetben - nem nagyon szeretik az érintettek, mert esetleg a renyhe működéssel kapcsolatos felelősség kérdése is felvetődhet. A dolgok jelen állása szerint a 13. havi közalkalmazotti bér - bármilyen szintű - megvonása a társadalom egyfajta kollektív büntetéseként fogható fel a közszférában dolgozókkal szemben. Az így állami szinten megspórolt pénz viszont kevesebb, mint amennyit a rendszerek "gatyába rázása" hozhatna. Minden marad a régiben, "néhányan" rosszabbul járnak, "nem kevesen"munkahely nélkül maradnak, de a "túlélők" egzisztenciális félelme "kussban tartja majd" azokat, akik pontosan tudják, hol, min lehetne változtatni. S ha ez így megy tovább, legközelebb még többet vesznek el a közalkalmazottaktól, egészen addig, míg végül nyolc órában keresnek majd annyit, mint hat órában kereshettek volna! Csupán elvonásokkal ugyanis ezen a helyzeten nem lehet javítani. Pedig lenne rá mód és igény!
