Háromezer forintos jegyzet

Mivel tehát nem vagyok süsü, feltételezem, hogy ha ilyen kis dolgokban ekkora szava van a bötűknek, akkor nagyon gyorsan gatyába lehet rázni Szegedet. Csak nem értem, miért nem akar sehogy sem sikerülni.

Bringás vagyok. Ja, az a hippi, környezettudatos fajta: szelektáljuk otthon a szemetet, a műanyag kaja adagolója a minimumra tekerve, a WC-ben is csak pumpás szagtalanító, és hát bicikli mindenkinek. Viszont mint minden ember, tele vagyok én is hibákkal; messze még a teljesség. Szóval, a kerékpáros-közlekedésem nem mondható túl szabályosnak, még nem érettem meg a szókratészi attitűdhöz, hogy ugyebár a törvény s szabályozás akkor is az, ami, ha hibásnak érzem, a polgárnak akkor is kötelessége betartani a város rendeleteit, ha nem ért velük egyet; még ha büröklevet is kell inni... Na igen, a közel évtizednyi aktív, cangás éveimet tekintve tíz perc alatt össze tudnám számolni azokat az estéket, amikor szabályosan kivilágítva közlekedtem. Nem is beszélve az egyirányú utcákon és a járdán való közlekedésről, vagy éppen sörrel a kézben… És a minap, életemben először megbüntettek – lámpa még mindig a „leves alatt”. A lakásomtól alig harminc méterre. Nem azt mondom, igaza volt a közegnek, sőt igen rendesen viselkedett: a legalacsonyabb tételre, háromezer forintra lealkudhattam a büntetésemet. Finoman azért megkérdeztem, hogy talán valami általános biciklis ellenőrzés történik-e, lopások, súlyos baleset okán. A rend fiatal őre megjegyezte, hogy a helyi nyomtatott sajtóban megjelent egy cikk, egy biciklis balesetről, és úgy általában azokról a fránya bringásokról, úgyhogy a reggeli eligazításon meg is kapta minden járőr az ukázt: vadászat a kétkerekű sárkányokra! Mivel tehát nem vagyok süsü, feltételezem, hogy ha ilyen kis dolgokban ekkora szava van a bötűknek, akkor nagyon gyorsan gatyába lehet rázni Szegedet. Csak nem értem, miért nem akar sehogy sem sikerülni. Lassan már évtizedes probléma például, hogy a Ságvári és a Juhász Gyula gyakorlóiba járó szülők reggel és délután is fél órára, baromi balesetveszélyesen, az úttesten parkolnak, nehogymá’ csemetéiknek a másik sarokig kelljen emelni tappancsaikat. Ezekben az időszakokban akár többen is kerülhetnek életveszélyes helyzetbe. Én például csak a kapuban kiforrott reflexeimet áldhatom (vagy átkozhatom, megközelítés kérdése), hogy nem kerültem fel mennyei Atyámhoz egy hirtelen kicsapódó ajtó miatt, miközben teljesen szabályosan közlekedtem bringámmal. Bele se merek gondolni, hogy ha Bálint fiam a hátsó ülésében ül, és a csini anyuka éppen telefonnal a kezében egy kicsit magába feledkezik, miközben a kilincsért nyúl… Brrrrrr! De álljunk csak meg egy pillanatra! Hiszen az előbb említett helyi lap írt is erről a problémáról. Bizony, és mindössze annyi történt, hogy a tanévkezdés hetében, mikor a média nagyon figyel – aktuális anyag, sokoldalú téma stb. – a Ságvári elé állt egy rendőr. A járdára, jól látható megkülönböztető mellényben. És nagy bajban voltak ám anyuk és apuk, csak úgy kanyarogtak a környéken, hogy szabályosan viselkedjenek. (Mint én, mikor a mindössze két szétágazó bicikliút-tengelyen próbálok eljutni, épp oda, ahová nagyon körülményes szabályosan.) Csak engem utolért a közmondás, az a korsós, ami a kútra addig jár, amíg… A rendőr azóta már nem áll ki, az autósok pedig ugyanúgy és -ott vannak, mint eddig. Szóval arra kellett gondolnom, persze a háromezer forinttól elvakított dühömben, hogy a város nagyon fontos emberei nem biztos, hogy tekernek, annál inkább füstölnek mutatós autóikkal. És ők gyakran választanak a rangos belvárosi iskolák közül. Szóval egyszerűbb konfrontálódni néhány hülye hippivel, mint a jelentős hatalmi és/vagy anyagi tőkével felfegyverzett kisvárosi celebekkel. Apropó, most megyek, és adok nekik a Critical Mass-felvonuláson. Nyeregbe!