Topogás – zeneszóra

És bámulatos a Szeged-napi kavalkád bővülése, lassan több helyszín, több nap, mint kolbász. Kár, hogy közben a kerítés csak keveseknek van kolbászból. Jöhet a kiállító, ha bírja a helypénzt, kóstolhat az átlagpolgár, ha bírja a pénztárcája. Ha nem, marad a közepes méretű sósperec – füstöltcsülök-illattal.

„Fesztiválvárosban” ismét csak hatalmas a forgatag. Nyüzsgő sátortábor telepedett a napsütötte, esőáztatta belvárosra, pedig a kulturális hídzárásnak még nyomai sem látszanak. Van hát oka az örömre az egyszerű szegedi polgárnak, kezdődik az igazi nagyüzem, fesztivál fesztivál hátán; ha rendeztük fűtésszámla-elmaradásunkat vagy sikerült megkapni a részletfizetés lehetőségét, ki se látszunk majd a jóból, egészen őszig. Utána meg majdcsak lesz valahogy, meg ezek a mai telek sem olyan kemények már, legalább ennyi értelme volt „baráti és ideiglenes” szovjet csapatok kivonulásának, ha az örökségük még mindig láthatatlan, súlyos teherként nehezedik is az országra. Legyünk őszinték, bárhány év is telt el, elég messze vagyunk még a valódi klímaváltozástól. A Tisza partján is alig-alig változnak a szelek. Az üres hasú tömeget irányító és kordában tartó ókori „Panem et circenses” kádári továbbfejlesztésének – valljuk be – mesteri euro-hangszerelése a fesztiválváros-koncepció. Sör, bor, pálinka, hal, grill, tej, méz, Kánaán. Merj fogyasztani, ne gondolkodj! Persze ne legyünk teljesen igazságtalanok, a borfesztivál a hétről hétre következő nagyszabású „népegybeterelések” messze legszínvonalasabbika, legértekesebbike. Kár, hogy a felelős pozíciókban ülők még mindig keveset tesznek azért, hogy az ország, a régió hagyományainkban gyökerező borászat és borkultúra valóban jövőt építő ágazattá váljon. De félre most minden mélymagyarkodást, a borfesztiválon akár koccinthatunk a szegedi celebekkel és hatalmasságokkal, hiszen a Frittmann ezen a héten annak is Frittmann, aki az év többi részében franciát iszik, magyart prédikál. És bámulatos a Szeged-napi kavalkád bővülése, lassan több helyszín, több nap, mint kolbász. Kár, hogy közben a kerítés csak keveseknek van kolbászból. Jöhet a kiállító, ha bírja a helypénzt, kóstolhat az átlagpolgár, ha bírja a pénztárcája. Ha nem, marad a közepes méretű sósperec – füstöltcsülök-illattal. Miközben az utcákon hömpölyög a tömeg, muzsikaszóra topog egy helyben a város. Lehetőségek híján egyre nagyobb sebességgel áramlik kifelé belőle a tudás, a szorgalom, a tehetség. A hébe-hóba betelepülő ipar csak telefonközpontost és pénztárost igényel. Lehet, hogy nem is pincér-, hanem pultosnemzet leszünk?