Mit látott valójában az utolsó élő szemtanú, amit az 1849-es kivégzésekről sosem mondtak el?
Bámulatos módon él a köztudatban a 13 aradi vértanú kivégzésének helyenként hamis képe. A tragédia legtovább élő szemtanúja tárja fel a rideg valóságot.
Szeged és Csongrád-Csanád vármegye történelmi emlékezetében mélyen gyökerezik az 1849-es megtorlás gyásza, de vajon a valódi események is úgy élnek-e a köztudatban, ahogy az a festményeken és a késői leírásokban megjelent? Egy 1904-es interjú rántja le a leplet azokról a borzalmas órákról, amelyeket a tizenhárom aradi vértanú utolsó legtovább élő szemtanúja, az arad-zsigmondházai molnármester, Herold Alajos rögzített. Az ő szívszorító, de katonásan rideg visszaemlékezései a kegyetlen valóságot tárják elénk, messze eltérve a későbbi mítoszoktól, különösen a halálba induló hősök méltóságteljes viselkedéséről.
A festmény, amely „nagyon kikapott volna”
A szabadságharc legfőbb áldozatainak kivégzését bemutató művészeti alkotások, mint például Thorma János festménye, jelentős kultikus értéket képviselnek, ám a történelmi pontosság terén súlyos tévedéseket tartalmaznak. Herold Alajos, aki saját szemével látta az eseményeket, a kép megtekintése után nem kertelt:
Szerencséje ennek a festőnek, hogy a generálisok közül már egy sem él, mert ezért a képért nagyon kikapott volna.
A molnár beszámolója szerint a tábornokok nem szorultak vigasztalásra, bátran, katonásan néztek szembe a halállal. A képen látható gyászos, meghatott papok jelenléte is téves: a lelkészek távolabb, külön csoportban álltak, és nem álltak a bitófák tövében a kivégzés alatt, mint ahogy azt a romantikus ábrázolások sugallják.
Damjanich és Vécsey tiszteletreméltó csendje
A mankójával a bitóhoz vánszorgó Damjanich János az utolsó pillanatban is a feleségére gondolt, amikor fekete selyemnyakkendőjét a lelkészre bízta. Emellett a hóhérral is megtartotta a szavát, tréfásan visszautasítva annak segítő szándékát. Vécsey Károly pedig, akinek az Uj Időknek adott interjú szerint az utolsónak kellett meghalnia, merev tartással, szótlanul nézte végig nyolc bajtársa kivégzését – egy szörnyű kísértés az elítéltekre, ami a legutolsó pillanatok katonai fegyelmét hivatott demonstrálni.
A hóhér és a gyors halál: Gyilkos szesz a kendőben?
Herold rendkívül részletes leírást ad a kivégzés gyors és rideg technikájáról is. Megemlíti, hogy a hóhér – aki frakk-szerű öltözetet viselt – „rendkívül gyorsan” végzett az áldozatokkal, az egész aktus nem tartott egy óráig sem. A borzadályos pletyka is megelevenedik, miszerint a hóhér egy kis fehér kendőt tartott az áldozat arca elé, amelyben feltételezések szerint valami „gyilkos szesz” lehetett, ami azonnal bekövetkező halált eredményezett, elkerülve a hosszas halál-vívódást.
Bár a valós technika homályos, a szemtanú beszámolója megerősíti a gyorsaságot és a kegyetlen hatékonyságot.
Az emlékezet terhéről mesél a szemtanú
Herold Alajos, aki az Aradhoz közeli Zsigmondházán élt molnármesterként – a táj és a Maros közelsége által is mintegy szegedi kötődéssel ruházva fel a forrást, mivel a Tisza-Maros-szög ezen vidékének emlékezete közös –, 1905-ben hunyt el. Az ő emlékezete arra figyelmeztet minket Szeged polgárait, hogy a nemzeti emlékezetnek nem szabad elfelejtenie a tényeket a mítoszok javára. A halálba menő tábornokok emberfeletti, katonás tartása volt az igazi hősiesség, nem pedig a könnyes, megrendült kép. A Dóm téri emlékünnepeken és az iskolai történelemórákon ezt a rideg, de valóságos képet kell ápolnunk, amely a legnagyobb tisztelettel adózik a megtorlás áldozatainak.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
