Az aradi vértanúkat 176 éve végezték ki

1849. október 6-a örökre gyászba borította a magyar nemzet szívét. Ezen a napon Aradon tizenhárom honvédtiszt életét oltotta ki a császári bosszú – őket nevezzük az aradi vértanúknak. A kivégzések híre megrázta az országot: a szabadságharc hősei mártírhalált haltak, mert mindhalálig hűek maradtak esküjükhöz és a magyar szabadság ügyéhez. Arad neve ettől fogva egyet jelent a magyar Golgotával, ahol a nemzet a saját keresztre feszítését élte át. Az aradi vértanúk halála a nemzeti emlékezetben nem vereséget, hanem a hősi helytállás diadalát jelenti – annak bizonyítékát, hogy a szabadság eszméje erősebb a halálnál.

Jelentőségük a magyar történelemben

Az aradi tizenhármak kivégzése a szabadságharc leverése utáni megtorlás csúcspontja volt. A tábornokok – többnyire az osztrák hadseregből átállt, tapasztalt katonák – a magyar függetlenség védelmében harcoltak, és ezért kellett az életükkel fizetniük. A Habsburg hatalom példát akart statuálni: nemcsak elpusztítani, de megalázni is igyekezett a legyőzött hadsereg vezetőit. Bár rangjuknál fogva a golyó általi kivégzés járt volna ki nekik, legtöbbjüket mégis kötél általi halálra ítélték, mintha közönséges bűnözők lennének. Ám e kegyetlenség csak még inkább a nemzeti hősi panteon piedesztáljára emelte őket. A tizenhárom aradi vértanú a magyar történelem jelképévé vált: nevük egyet jelent azzal az önfeláldozó hazaszeretettel, amely nélkül nincs valódi függetlenség.

Az aradi vértanúk öröksége és eszmeisége

A tizenhárom mártír öröksége szorosan összeforrt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszmeiségével. Ők testesítették meg mindazt, amiért a nemzet küzdött: a szabadság, a jogegyenlőség és a nemzeti önrendelkezés eszményét. Ahogy Aulich Lajos honvéd tábornok, egyik vértanúnk megfogalmazta:

Harcunk nem a nemzetiség, hanem a köz szabadságharca az abszolutizmus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak.

Ez a hit vezérelte a különböző származású és anyanyelvű honvédeket is – magyarokat, németeket, szerbeket, horvátokat egyaránt –, hogy vállvetve harcoljanak a magyar haza szabadságáért. Vérükkel azt az üzenetet hagyták ránk, hogy a szabadság egyetemes érték, s a zsarnokság elleni küzdelem közös ügye minden becsületes embernek.

Az önfeláldozás erkölcsi üzenete

Az aradi vértanúk önfeláldozása erkölcsi iránytűként szolgál az utókor számára. Döntésük, hogy inkább a halált választják a hazaárulás helyett, örök érvényű példa lett. Legendás utolsó szavaik – még ha utólag formálódtak is legendává – hűen tükrözik jellemüket és hitüket. Aulich Lajos akasztófához lépve is azt mondta:

Damjanich János pedig úgy tartotta:

Ezek a szavak az utolsó pillanatban is a hazáért érzett rendíthetetlen hűségükről tanúskodnak. A kivégzések előtti percek testvéri összetartását a nemzeti emlékezet máig őrzi. A hagyomány szerint Vécsey Károly, az utolsóként kivégzett tábornok még odalépett a bitófa alá, és megcsókolta az előtte már halott Damjanich kezét, jelképesen kiengesztelve egykori haragosát.

– ahogy azt Nemeskürty István történész megrendítően megfogalmazta.

Ez a jelenet mutatja meg igazán, hogy a hazáért vállalt mártíromság minden különbséget felülírt, és a közös ügy örökre összefűzte ezeket a különböző sorból származó embereket.

Emlékezetük a nemzetben

A nemzet azóta is kegyelettel őrzi az aradi vértanúk emlékét. Kivégzésük napja, október 6-a évről évre a gyász és a hálaadással vegyes főhajtás napja. Már a tragédia napján özönlöttek az emberek a vesztőhelyhez gyertyát gyújtani és imádkozni. A megtorlás évtizedében csak titokban lehetett megemlékezni róluk, de még így is minden évforduló lelkiismereti parancs volt a magyaroknak. A kiegyezés után aztán ez a nap a nemzeti gyász jelképe lett. Sorra emeltek emlékműveket országszerte: Aradon 1890-ben felavatták a vértanúk emlékére a híres Szabadság-szobrot; Budapesten utcákat és tereket neveztek el róluk, és szinte minden magyar városban találunk, Aulich vagy Vécsey utcát, Szegeden a Damjanich utca és a Kiss Ernő utca is őrzi emléküket.

1989 után ismét szabadon, méltó módon emlékezhetünk. A magyar kormány 2001-ben október 6-át hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánította, azóta ezen a napon országszerte félárbocra eresztett zászlókkal és megemlékezésekkel adózunk a hősök előtt. E megemlékezések azonban nem puszta formalitások. Minden gyertyaláng, minden lehajtott fej azt üzeni: a tizenhárom aradi vértanú példája nem merülhet feledésbe. Ők a nemzet lelkiismeretének örök őrei. Bátorságuk és hazaszeretetük irányt mutat a mának és a jövőnek is – nehogy valaha megfeledkezzünk arról, milyen drága ára van a szabadságnak, és hogy hőseink áldozata örökre kötelez bennünket.