Végleg eltűnik a gyász? Elhagyta Szegedet a régi néphagyomány
Szeged gyászszokásai csendben tűnnek el. A halál archaikus néphagyomány rítusai kihalnak.
A néphagyomány Dél-Alföldön betöltött szerepe korántsem csupán a táncról, a gasztronómiáról vagy a díszes viseletről szól. Szeged évszázadokon át rendkívül gazdag gyászszokásokat ápolt, a virrasztástól a temetési éneken át a gyászos viselet szigorú szabályai. Ám a modern kor elszemélytelenedése és a temetkezési ipar térnyerése kritikusan felgyorsította e rítusok eltűnését.
A Tisza menti virrasztások: a néphagyomány utolsó bástyái
A halál és a temetés a szegedi tájon mindig is közösségi esemény volt. Megállapítható, hogy a dél-alföldi néphagyomány itt volt a leginkább kézzelfogható: a szomszédok, rokonok által szervezett virrasztás nem pusztán búcsú volt, hanem a közösség erejének megmutatkozása.
Ez a rítus garantálta, hogy az elhunyt ne maradjon egyedül, és a gyászoló család se roppanjon össze.
A Tisza közelsége révén a hiedelmek szerint a víz is szerepet játszott az átmenetben, a lélek útjában. A mai, uniformizált búcsúztatókhoz képest a hagyományos rítusok, mint például a halottas énekek vagy a speciális halotti tor szabályai, ma már csak a legidősebb Csongrád-Csanád vármegyei települések falvaiban ismertek, de ott is szinte csak emlék szintjén.
A gyász viselete
A gyászolás hossza és módja egykor rendkívül szigorú szabályokhoz kötődött, amelyek a hagyományos néphagyomány íratlan kódexét alkották.
A nők és a férfiak öltözetének, sőt, a ház külső jegyeinek is tükröznie kellett a veszteség mértékét és idejét. A fekete kendő, a nyilvános mosoly kerülése, a bálok és mulatságok tiltása: mindezek a közösség által elvárt, és betartatott normák voltak.
A külső rend és kötöttség hiánya a belső gyászfolyamat nehézségét is jelzi. Manapság, a modern Szeged sűrűjében élve, a hagyományos gyászév letűnt fogalom, és ezzel a rítus által nyújtott pszichológiai támasz is eltűnt.
Kritikus pillanat: kommercializálódás és felejtés
A halál ma már egyre inkább a szolgáltatóiparra terhelt feladat, amelyben a személyesség és a több napos, közösségi megélés helyét átveszi a néhány órás, megrendezett esemény. A szakemberek szerint a szegedi identitás megőrzése szempontjából kritikus, hogy a gyászhoz kötődő rítusok – ha nem is eredeti formájukban – de valamilyen módon újra szerepet kapjanak a helyi közösségek életében. Enélkül a legmélyebb és legősibb emberi élményhez kötődő néphagyomány vész el, ami a közösség összetartó erejét alapozta meg.
A halálhoz kötődő néphagyomány nem pusztán múzeumi érdekesség, hanem a helyi kultúra és identitás utolsó, lassan felmorzsolódó rétege. A Szeged környéki régió akkor tudja megőrizni egyedi arculatát, ha felismeri, hogy a gyász hagyományos feldolgozásának képessége egyben a közösségi élet egyik legfontosabb láncszeme. A kérdés az, vajon a felgyorsult világban van-e még erő arra, hogy a gyászt ne csak elviselni, hanem néphagyományi alapon, közösségben, megélni is tudjuk.
