Alsóváros rejtett kincse: Paprika-harang és árvíztábla
harangszóban az összefogás szólalt meg. A paprika és a hit szövetséget kötött Alsóvároson.
Az 1879-es árvíz romba döntötte Szegedet, de nem az alsóvárosi ferences templomot. A Mátyás téri falak ma is mesélnek az összefogásról és hitről.
A 19. században az Alsóvárosi Ferences Plébánia továbbra is betöltötte hagyományos lelkipásztori feladatait Szegeden és környékén. A ferencesek különösen nagy figyelmet fordítottak a város határában, a tanyavilágban élő hívekre is – misszióik, tanyai prédikációik és iskoláik révén igyekeztek a szórványban élők lelki gondozását biztosítani.
A templom sorsa a nagy árvíz idején
A 19. század végén azonban egy természeti csapás próbára tette Szeged egészét, így a ferences plébániát is: 1879 márciusában a szegedi nagy árvíz szinte a teljes várost elpusztította. Alsóváros sem menekült meg az áradattól – a templom falain belül a víz magasságát ma is jelzi egy emléktábla, jól mutatva, milyen magasra emelkedett a víz szintje 1879. március 12-én. A masszív kolostorépület és a templom azonban kiállta a próbát: míg a belváros nagy részét újra kellett építeni, az alsóvárosi ferences templom falai megmaradtak.
A szerzetesek a katasztrófa után kivették a részüket a segélyezésből és újjáépítésből is – a krónikák megemlítik, hogy a kolostor menedéket nyújtott az otthontalanul maradtaknak, és a ferencesek részt vállaltak a város lelki vigasztalásában a tragédia után.
A 20. század elején, a dualizmus és a két világháború közötti időszakban az Alsóvárosi Plébánia életében a hagyomány és megújulás sajátos elegye figyelhető meg. A templomot és kolostort folyamatosan karbantartották, apróbb korszerűsítéseket is végeztek, de megőrizték történelmi jellegét.
Az I. világháború idején – más hazai templomokhoz hasonlóan – 1917-ben a szegedi ferences templom harangjait rekvirálták, hogy azokat ágyúöntéshez használják fel.
A Paprika-harang születése Alsóvároson
A háború után így a Mátyás téri torony harangszó nélkül maradt, ami nagy hiányérzetet keltett a hívekben. Azonban a szegedi közösség példás összefogással pótolta a veszteséget: 1921-ben, alig egy évvel a trianoni békediktátum után négy új harang öntését rendelték meg adományokból. A harangok közül háromnak költségeit tehetős egyéni adományozók állták, a negyedik, legnagyobb harangot pedig a helyi paprikatermelők, -feldolgozók és -kereskedők közössége finanszírozta, egy kreatív javaslat nyomán.
Az akkori házfőnök, Peéry Bonaventura atya a szószékről vetette fel az ötletet, hogy a város híres fűszerpaprika-iparágának szereplői vállalják magukra egy harang megöntését – mondván, illő lenne, hogy a “szegedi paprika” is saját harangot kapjon, hisz a paprikamunka főként alsóvárosi lányok-asszonyok kezében volt abban az időben.
A gondolat termékeny talajra hullott: a paprikások összegyűjtötték a szükséges összeget, és a házfőnök ezt a harangot el is nevezte Paprikaharangnak, védőszentjéül pedig Szent Piroskát választotta, utalás gyanánt is a piros fűszerpaprikára.
1921 májusában hatalmas ünnepség keretében hozták be az új harangokat a szegedi pályaudvarról a Mátyás térre: a korabeli leírások szerint mintegy 25-30 ezer fős tömeg kísérte a hintókon feldíszítve szállított harangokat, élükön lovas bandériummal, iskolás gyermekekkel és népviseletbe öltözött lányokkal.
Másnap a harangszentelés is hasonlóan emelkedett hangulatban zajlott: a tábori püspök végezte a ceremóniát a megyés püspök engedélyével, és amikor a déli napsütésben felhúzták a harangokat a toronyba, a jelenlévők ujjongásban törtek ki, sokan térdre borulva imádkoztak hálaadásképpen.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
