Alsóváros rejtett kincse: Paprika-harang és árvíztábla
harangszóban az összefogás szólalt meg. A paprika és a hit szövetséget kötött Alsóvároson.
Az 1879-es árvíz romba döntötte Szegedet, de nem az alsóvárosi ferences templomot. A Mátyás téri falak ma is mesélnek az összefogásról és hitről.
A 19. században az Alsóvárosi Ferences Plébánia továbbra is betöltötte hagyományos lelkipásztori feladatait Szegeden és környékén. A ferencesek különösen nagy figyelmet fordítottak a város határában, a tanyavilágban élő hívekre is – misszióik, tanyai prédikációik és iskoláik révén igyekeztek a szórványban élők lelki gondozását biztosítani.
A templom sorsa a nagy árvíz idején
A 19. század végén azonban egy természeti csapás próbára tette Szeged egészét, így a ferences plébániát is: 1879 márciusában a szegedi nagy árvíz szinte a teljes várost elpusztította. Alsóváros sem menekült meg az áradattól – a templom falain belül a víz magasságát ma is jelzi egy emléktábla, jól mutatva, milyen magasra emelkedett a víz szintje 1879. március 12-én. A masszív kolostorépület és a templom azonban kiállta a próbát: míg a belváros nagy részét újra kellett építeni, az alsóvárosi ferences templom falai megmaradtak.
A szerzetesek a katasztrófa után kivették a részüket a segélyezésből és újjáépítésből is – a krónikák megemlítik, hogy a kolostor menedéket nyújtott az otthontalanul maradtaknak, és a ferencesek részt vállaltak a város lelki vigasztalásában a tragédia után.
A 20. század elején, a dualizmus és a két világháború közötti időszakban az Alsóvárosi Plébánia életében a hagyomány és megújulás sajátos elegye figyelhető meg. A templomot és kolostort folyamatosan karbantartották, apróbb korszerűsítéseket is végeztek, de megőrizték történelmi jellegét.
Az I. világháború idején – más hazai templomokhoz hasonlóan – 1917-ben a szegedi ferences templom harangjait rekvirálták, hogy azokat ágyúöntéshez használják fel.
A Paprika-harang születése Alsóvároson
A háború után így a Mátyás téri torony harangszó nélkül maradt, ami nagy hiányérzetet keltett a hívekben. Azonban a szegedi közösség példás összefogással pótolta a veszteséget: 1921-ben, alig egy évvel a trianoni békediktátum után négy új harang öntését rendelték meg adományokból. A harangok közül háromnak költségeit tehetős egyéni adományozók állták, a negyedik, legnagyobb harangot pedig a helyi paprikatermelők, -feldolgozók és -kereskedők közössége finanszírozta, egy kreatív javaslat nyomán.
Az akkori házfőnök, Peéry Bonaventura atya a szószékről vetette fel az ötletet, hogy a város híres fűszerpaprika-iparágának szereplői vállalják magukra egy harang megöntését – mondván, illő lenne, hogy a “szegedi paprika” is saját harangot kapjon, hisz a paprikamunka főként alsóvárosi lányok-asszonyok kezében volt abban az időben.
A gondolat termékeny talajra hullott: a paprikások összegyűjtötték a szükséges összeget, és a házfőnök ezt a harangot el is nevezte Paprikaharangnak, védőszentjéül pedig Szent Piroskát választotta, utalás gyanánt is a piros fűszerpaprikára.
1921 májusában hatalmas ünnepség keretében hozták be az új harangokat a szegedi pályaudvarról a Mátyás térre: a korabeli leírások szerint mintegy 25-30 ezer fős tömeg kísérte a hintókon feldíszítve szállított harangokat, élükön lovas bandériummal, iskolás gyermekekkel és népviseletbe öltözött lányokkal.
Másnap a harangszentelés is hasonlóan emelkedett hangulatban zajlott: a tábori püspök végezte a ceremóniát a megyés püspök engedélyével, és amikor a déli napsütésben felhúzták a harangokat a toronyba, a jelenlévők ujjongásban törtek ki, sokan térdre borulva imádkoztak hálaadásképpen.
