Ez a hír is érdekelheti
Megszavazta a parlament a 14. havi nyugdíjat
Vérfagyasztó Mikulás és éjféli rítusok: így telt régen az advent Szegeden
A régi telek tele voltak hittel és babonával. Ilyen volt a hagyományos advent Szeged népénél.
Felejtsük el a plázák csillogását és a Dóm téri forgatagot: a régi karácsonyvárása egy sokkal misztikusabb, hiedelmekkel és szigorú rítusokkal átszőtt világ volt. Bálint Sándor, a „legszögedibb tudós” néprajzi gyűjtése nyomán feltárul előttünk, milyen volt valójában évszázadokkal ezelőtt az advent szegedi valósága, ahol a szakrális áhítat és a népi mágia kéz a kézben járt a Tisza partján.
Szigorú böjt és hajnali misék: az advent szegedi kezdete
A mai ember számára az ünnepi készülődés gyakran a gasztronómiai bőséget jelenti, ám a régi advent szegedi hagyományaiban a lemondás dominált. Az idős helyiek nem érték be a pénteki hústilalommal:
szerdán és pénteken is szigorúan böjtöltek, ezt nevezték a városban „kisbűtnek”.
A lelki felkészülés központja a hajnali roráté mise volt, amelynek különösen Ószentivánon volt nagy jelentősége:
a betlehemes játékot először mindig a templomban, a mise keretében adták elő, és csak az áldás után indultak el a házakhoz, hogy a szögedi nemzet családjainak is elvigyék az örömhírt.
Félelmetes látogató
Aki azt hiszi, hogy a Mikulás mindig jóságos, piros ruhás apóka volt, az nagyot tévedne, ha visszacsöppenne a 19. századi Alsóváros utcáira.
A korabeli beszámolók szerint a szegedi Mikulás láncot csörgetett, misemondó ruhát viselt, és kifejezetten ijesztő jelenség volt, akinek „a nyelve egy rőfnyire kilógott”.
A jó gyerekeknek ugyan kalácsot osztott, de a rosszak virgácsra számíthattak, így a találkozás sokszor nem örömet, hanem reszketést váltott ki a kicsikből. Érdekesség, hogy Szegeden Szent Miklós kultusza a vízi élettel forrt össze: a középkori hagyományok szerint ő volt a vízenjárók, a tiszai hajósok és kereskedők legfőbb védőszentje, amit a ferences templom barokk oltárképe a mai napig őriz .
Boszorkányok a lucaszéken és kővé vált kenyerek
A legsötétebb és legmágikusabb napnak december 13-a, Luca napja számított. A hiedelemvilág szerint ilyenkor a gonosz erők különösen aktívak voltak a Tisza mentén. Számos dologtiltás nehezítette a háziasszonyok életét: tilos volt varrni, nehogy „bevarrják a tyúkok fenekét”, de sütni és mosni sem volt ajánlatos. A legismertebb hagyomány a lucaszék faragása volt:
aki karácsony estére elkészült vele, és az éjféli misén ráállt, megláthatta a boszorkányokat a tömegben. Tápén a jövő évi termést is ekkor jósolták meg: a cserépbe vetett, karácsonyra kizöldülő lucabúza mutatta meg, milyen év vár a gazdákra .
A „Jézuska ágya” és az éjféli ostorcsattogtatás
Szenteste, amelyet a régi szegediek „karácsony böjtjének” hívtak, a mágikus védekezés csúcspontja volt. A vacsoraasztal alá szénát, gabonát és szerszámokat készítettek – ez volt a „Jézuska ágya” vagy „Jézus jászla”, ahol a hiedelem szerint a Kisjézus vagy az angyalok pihentek meg. A vacsora szigorú rend szerint zajlott: mézbe mártott fokhagymát és diót ettek a rontás ellen és az egészségért. Az éjszaka azonban nem volt csendes:
a pásztorhagyományok nyomán ostorcsattogtatással, zajkeltéssel űzték el a gonosz szellemeket a házak környékéről, sőt, egyesek a kútba is belenéztek éjfélkor, remélve, hogy meglátják jövendőbelijüket.
Tanulság a mának
Bár ma már a Széchenyi téri fények és a forralt bor illata uralja az ünnepvárást, Bálint Sándor gyűjtése rávilágít arra, hogy Szeged népe évszázadokon át egy sokkal mélyebb, a természettel és a hittel szorosabb kapcsolatban élte meg ezt az időszakot. A „szögedi nemzet” adventje nemcsak a várakozásról, hanem a túlélésről, a védelemről és a közösség összetartó erejéről is szólt – olyan értékekről, amelyeket a modern kor zajában is érdemes lenne megőriznünk.
További híreink:
