A hit őrtornyai: alsóvárosi ferencesek a török idők viharában
A barátok pénzért javíthattak, imával gyógyítottak, legendát teremtettek. Így vészelte át az alsóvárosi ferences templom a török kort.
A mohácsi vészt követő török uralom kegyetlen próbák elé állította Szegedet és ferenceseit. Azonban város gótikus kincse, az alsóvárosi ferences kolostora és a templom nem vált romhalmazzá, hanem a kitartás, a hit és a remény jelképévé nemesült. A barátok szívós munkával tartották életben a közösséget – és közben egy legenda is született, amely máig élő emléke a hódoltság viharos évszázadainak.
Az alsóvárosi ferencesek kihívásai a török hódotság alatt
A mohácsi vész utáni században, 1543-ban Szeged török uralom alá került, ami súlyos kihívások elé állította a ferenceseket és templomukat. A hódoltság idején a török hatóságok vallási okokból megtiltották új templom vagy kolostor építését, de még a régiek bővítését is. Így a barátok csak külön engedéllyel végezhettek javításokat a meglévő épületeken, azt is azzal a kikötéssel, hogy nem változtatnak az eredeti alapokon és nem növelik az épület méretét.
Az ilyen engedélyek megszerzése gyakran hosszadalmas és költséges volt – a fennmaradt feljegyzések szerint a ferenceseknek busás díjakat és ajándékokat kellett fizetniük a török vezetőknek minden komolyabb javítási munka engedélyezéséért.
Az áhitatottság és kitartás jelképe
A nehézségek ellenére az alsóvárosi templom a hit és kitartás jelképe lett. Egy 17. századi utazó feljegyzése szerint a szegedi ferences templom volt “a török birodalom legszebb keresztény temploma” – ami azt jelzi, hogy a folyamatos korlátozások dacára is sikerült megőrizni a templom szépségét és méltóságát.
A török időkben a szerzetesek száma megfogyatkozott, de a kolostor nem néptelenedett el teljesen. A ferencesek a nehéz körülmények közt is gondozták a híveket, és ahol lehetett, karbantartották a templomot. 1624-ben például – valószínűleg egy tűzesetet vagy szerkezeti gondokat követően – engedélyt kaptak egy nagyobb helyreállításra: új boltozatos mennyezetet építettek a hajó fölé, hogy a meggyengült, sérült régit kiváltsák.
Később, 1643-ban jelentősebb restaurálás zajlott: ekkor megújították a templomot és a főoltárt, majd néhány éven belül a kolostor épületét is rendbe hozták. A 17. század második felében további felújításokra került sor, de a teljes megújulást már a török uralom megszűnése utánra halasztották.
Kiérdemelt tisztelet és hála a hívőktől
A török kiűzésére 1686-ban került sor, Buda visszafoglalása után Szeged is felszabadult. A háborús pusztítások és az elhúzódó elnyomás következtében az alsóvárosi kolostor ekkorra meglehetősen leromlott állapotban volt, de – fontos megjegyezni – nem vált lakatlanná: a rend tagjai hűségesen kitartottak addig is.
A város hálás lakossága nem feledkezett meg azokról a ferencesekről, akik a nehéz időkben lelket öntöttek beléjük. Az egyik kolostorfalon emléktábla őrzi Nagy János ferences gvárdián és rendtársai emlékét, akik
a másfélszázados török elnyomatásban Szeged sanyargatott népét támogatva, bátorítva keresztény–magyarnak megtartották s a város felszabadításában elévülhetetlen érdemeket szereztek.
E sorok tanúsága szerint a ferences barátok nemcsak túlélték a nehéz időket, hanem aktív szereplői is voltak annak, hogy Szeged népe megőrizze identitását és végül felszabadulhasson a hódítók alól – közülük többen az életüket adták ezért, s így a helyi emlékezet vértanúkként tiszteli őket.
Legendák és kegykép a Mátyás téren
A török korban egy különleges legenda is született a templomhoz kötődően. A hagyomány úgy tartja, hogy a templom egy értékes Mária-kegyképe a háborús idők zűrzavarában eltűnt, és csak mintegy száz év múltán került elő csodás módon.
A Segítő Boldogasszony-ként tisztelt kép állítólag a kolostor melletti Csöpörke-tó iszapos mélyén rejtőzött, míg egy török katona – aki a lovát itatta a tónál – véletlenül rá nem bukkant. A megtalált kegyképet a barátok nagy örömmel fogadták vissza, és a legenda szerint ezután került be a templom főoltárába, ahol a hívek újra hódolhattak előtte.
A bejáratnál balra eső egyik oszlopon ma is látható egy dombormű, Heksch Nándor alkotása, amely ezt a jelenetet – a tóban megtalált Mária-kép felemelését – ábrázolja Parobek Alajos festménye nyomán.
Ez a megható történet jól példázza, hogyan fonódott össze a népi képzelet és a valóság a török időkben: a remény és hit szimbólumaként Mária kegyképe “elrejtőzött, de nem veszett el”, akárcsak a szegediek katolikus hite, amelyet a ferencesek oly elszántan őriztek.
