A búcsúzás napján a gulyásé, verseké és könnyeké volt a főszerep a Tisza partján. Megható jelenetekkel zárult 1925 nyarán az újszegedi gyermekstrand szezonja.
A huszadik század elején Szeged nyári életének különleges színfoltja volt az újszegedi gyermekstrand. Ezen a helyen nem a napernyők és vízibiciklik, hanem a "homokban hancúrozó apró lábak, a pörkölődő gyerekkarok" és a gulyás illatú vasárnapok jelentették a nyár legjavát. 1925 augusztus 30-án, amikor az iskolacsengő már vészes közelségbe került, a Munkások Gyermekbarát Egyesülete megható ünnepséggel zárta le a fürdőszezont, és egyben a szegény, de boldog vakáció utolsó napját, írta meg 1925.09.01. napi lapszámában a Délmagyarország.
Az újszegedi strand nemcsak pancsolásra volt jó. A Tisza-part homokja volt a szegény sorból származó gyerekek igazi nyári játszótere, színpad, étkező, alvóhely és közösségi tér egyben.
A “társalgóként” emlegetett deszkabódéban – amely leginkább egy derékra nőtt méhkasra emlékeztetett – zajlott a közös élet. Ide menekültek zivatar elől, itt játszottak bújócskát a fapadok mögött, és itt hallgatták áhítattal, ha mesét mondtak nekik.
Egyikük sem kért többet, csak egy kis simogatást, egy kis szeretetet. És ezeket ők is megadták egymásnak.
Simogatásért simogatással, szeretetért szeretettel fizetnek és szent gyermek hálával
- írta róluk a korabeli tudósító.
A gyerekek napbarnított arca, pirosló orcája, éles hangja és csupa izgatott tekintete felejthetetlen látvány lehetett. "Barna-piros, egészséges arcocskák sora kukucskál a gyalult asztalok mögül" - írta le a látványt a cikk szerzője.
Az ételre való várakozás is szinte szertartásnak számított. A “Kész az ebéd!” kiáltásra – mint vezényszóra – rohant mindenki az asztalokhoz, ahol a bádogtányérban gőzölgő gulyás a nap fénypontja volt.
A gulyás illata már messziről ébresztgette a gyerekképzeletet, de mire az étel a tányérba került, áhítatos csend ereszkedett a deszkafalú étkezőre.
A meleg ételt néma csöndben, áhítatos élvezettel majszolták... az arcok kipirultak, a gyerekszájak köré maszatolódott a gulyás bíborleve.
A szezonzáró napra a felhők is komolykodva úsztak be a nyári égbolt színpadára, de nem tudták elrontani a meghitt hangulatot. A munkásdalárda méltóságteljes énekével indult a szenzonzáró ünnepség napja délután, majd a gyerekek vették át a főszerepet.
Egy apró emberke, Kazl Feri szónokként lépett a közönség elé, az „öklömnyi emberke, valóságos szónoklatban” köszönte meg a nyaralás örömét.
Voltak szavalatok, gyermekdalárda és a Zengjen a dal is elhangzott. Az délután mesemondással folytatódott – Kolacskovszky Lajos két meséje még a legbolondosabb lurkót is elcsendesítette egy időre. Majd következett a dalárda újabb műsora, és végül – mint egy utolsó varázsmozdulat – almák kerültek elő kosárszámra. Névtelen jótevők ajándékai.
De az igazi ajándék a négy hét volt, amit kilencven szegedi munkásgyermek tölthetett a szabad ég alatt, a napfényben és a közös örömben. Egyesek két-három kilót is híztak – nem csak testileg, hanem lelkileg is gazdagabbá váltak.
És amikor az öt óra közeledett, megindult a búcsú:
Felejthetetlen látvány volt, amikor a kicsinyek sírva csókolóztak össze a védőnőkkel és egymással a jövő nyári viszontlátásra
- fogalmazta meg a tudósító.
A Munkások Gyermekbarát Egyesülete nem kevesebbet tett, mint hogy egy hónapra álmot adott a város legszerényebbjeinek.
A nyaraltatási program több mint 12 millió koronába került, mely komoly összeg volt abban az időszakban.
A szomorú tény azonban az volt, hogy a támogatások 70 százaléka vidékről érkezett, míg a tehetősebb szegediek csak 30 százalékban járultak hozzá.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.