A szegedi Reök-kripta sorsa: közöny és elfeledett örökség
A meggyalázott sírbolt és az önkormányzat közönye éles ellentétben áll a város kulturális felelősségvállalásával. A városvezetés elutasítása a Reök-kripta felújításával kapcsolatban számos kérdést vet fel a helyi örökségvédelemről.
Szeged egyik legfontosabb szecessziós épülete, a Reök-palota mindenki által ismert. Azt azonban kevesen tudják, hogy az építtető, Reök Iván és családja nyughelye milyen méltatlan körülmények között, a feledés homályába merülve enyészik a szegedi református temetőben. A családi kriptát vandálok fosztották ki, a koporsókat feltörték, sőt, egyes beszámolók szerint egy holttest is eltűnt. Ez a kegyeletsértő cselekedet és a kripta siralmas állapota mélyen felkavaró, de még inkább elgondolkodtató a városvezetés reakciója – számolt be róla a Délmagyar.
A szegedi önkormányzat, ahelyett, hogy felelősséget vállalna és segítene egy olyan család örökségének megóvásában, amely Szeged épített kultúrájához ennyire hozzájárult, teljes közönyről tett tanúbizonyságot. A városvezetés a Délmagyarnak küldött válaszában így fogalmazott:
A Délmagyarország cikkében bemutatott "Reök-kripta" Reök Iván rokonainak nyugvóhelye. Szeged város önkormányzatának se oka, se joga, se szándéka nincsen sok millió forintot költeni egy nem látogatott, egyházi temetőben levő síremlékre. A kriptáról való gondoskodás a családtagok és a temetőt fenntartó egyház kötelessége.
Ez a kijelentés különösen furcsa annak fényében, hogy az önkormányzat nemrégiben felajánlotta, hogy támogatna egy már felújított sírt, Reök Iván horgosi síremlékét.
Ezzel egy időben a város kulturális felelősségvállalásáról szóló nyilatkozatok is megkérdőjeleződnek. Kozma József önkormányzati képviselő például nemrégiben még arról beszélt, hogy a szegedi önkormányzat a kulturális örökség megóvásában élen jár, és tízmilliárd forintot szán a kultúrára. Ezt az állítást azonban cáfolja a valóság, hiszen a Reök-kripta mellett más elhanyagolt emlékhelyek is vannak a városban. Bálint Sándor szülőházának elbontása, Szent-Györgyi Albert villájának bizonytalan sorsa, vagy a Reök-palotát is tervező Magyar Ede elgazosodott sírja mind-mind olyan példák, amelyek azt mutatják, hogy a szavak és a tettek nem mindig járnak együtt.
A Reök-család leszármazottai, köztük Reök György Aba, úgy vélik, az önkormányzatnak a kripta helyreállításával és helyi védettség alá helyezésével kellene tiszteletet adnia a város neves építtetőjének és családjának. A Reök-kriptát is Magyar Ede tervezte, akinek nevét köztér viseli Szegeden, és a város tulajdonában lévő Reök-palota is hasznot termel belépődíjakból. Vajon ennyi "kegyeleti gondoskodást" nem érdemelne meg a család, amelynek öröksége a város egyik ékköve?
A szegedi Reök-kripta ügye nem csupán egy magáncsalád problémája, hanem a város kulturális emlékezetének és felelősségvállalásának tükre. Az, hogy az önkormányzat közönyt mutat a pusztuló műemlék iránt, egy olyan örökség elárulását jelenti, amelyet a város éppoly nagy becsben tart, mint amennyire elhanyagolja.
