100 éve Szeged: Amikor két úriember "kicsekkolt" a valóságból

Különösen Betlehem István főpincér nem szerette volna félvállról venni az esetet, aki két hét múlva is a kabátot nézegette, és egyre inkább úgy érezte: őt bizony felültették. A Délmagyarország 1925.07.08. napon megjelent oknyomozó riportja ma is ugyanolyan szórakoztató, mint amikor először kinyomtatták. Úriemberek, záróra, egy kabát, és egy csekk, amit jobb lett volna inkább szalvétára írni.

A kabát maradt, a számla nem

Történnek még különös dolgok ezen a világon, és ha valahol, hát a régi Szegeden ez különösen igaz volt. Keresztelő Szent János nevenapján, 1925. június 24-én, két jókedvű, „vidékies külsejű” fiatalember tért be egy szegedi kávéházba. Kedélyállapotukról nem tudni sokat, de hogy a jókedv gyorsan erősödött bennük, azt tanúsítják a sűrűn rendelt borok, a cigányzene és az itatott zenészek.

A hangulat csak fokozódott, mígnem a tulajdonos türelme elfogyott:

– harsogta, fél szemmel a sarkon posztoló rendőr felé sandítva. Mert tudvalevő volt: a késői vendég mulatozása esetén nem a vendéget, hanem a kávéházas kapta a bírságot.

A fiatalurak – kissé kelletlenül – elindultak kifelé, de mint a filmekben, visszafordultak még egy utolsó kérdésre:

A kocsmáros azonban hajthatatlan volt:
 

A szórakozni vágyó urak sem adták fel:

El is mentek, de egyikük átmeneti kabátja a fogason maradt. Az asztalszámla viszont... az is maradt. 550.000 korona. Egy kisebb vagyon abban az időben. Nem sokkal kevesebb, mint egy jó szabású öltöny ára.

Petőfit idézve: 

– de hogy fizettek-e, arról a költő nem ír. Ahogy Betlehem főpincér sem kapott egy fillért sem.

Visszatértek. Majdnem.

Másnap történt valami telefonos érdeklődés a kabát iránt, aztán délben be is állítottak. A beszédben már nem volt boros jókedv, csak egy kérés:

Betlehem tapasztalt vendéglátós volt, de nem ostoba:

„Adunk egy csekket, arra minden bank fizet.” – próbálkozott a fiatalember, mire a főpincér csak annyit mordult:

Meg is egyeztek, aztán jött a következő csavar: alig távoztak, már csörgött is a telefon:

Gépész, főhadnagy, vagy egyik sem?

A történet még különösebb fordulatot vett, amikor Betlehem nyomozásba kezdett. A vendégek a Royal Szállodát emlegették, hát odamentek – tanúkkal.
„Voltak itt ilyen nevű urak június 24-én?” – kérdezte a portást.
„Az egyik, igen. Gépésznek mondta magát.”
„A másik Piroska főhadnagynak vallotta magát.”

Piroska főhadnagy neve már akkor is országos ismertségnek örvendett, de hogy pont ő mulatna titokban Szegeden, azt az újságíró is kétkedve fogadta és cikkében megjegyzi:

A szállodai bejegyzés szerint poggyász nélkül érkeztek – az előzetes fizetés kötelező volt. Másnap délután távoztak a hajóállomásról. És azóta? Semmi.

Szegedi Sherlockok nyomában

Két nyom maradt: egy kabát Csongrádról, és egy számolócédulán hagyott név, „géptulajdonosként”. Nem épp Hercule Poirot szintű bizonyítékok, de ennyivel indult a helyi detektívmunkáság.

A főpincér – aki most már biztosra vette, hogy felültették – csalásért készül feljelentést tenni ismeretlen tettesek ellen. És joggal, hiszen nem az első mulató, aki kabátot hagy, de talán az első, aki a „Piroska főhadnagy vagyok” fedőnevet használja hozzá.

Hitelezés és gavalléria

A történet vége nemcsak mulatságos, hanem tanulságos is. A vendéglők hitelezési gyakorlatát még a törvény is csak nehézkesen szabályozta. De hát hogyan is tudná egy pincér eldönteni, hogy a frakkos úr, aki az éjszaka közepén Petőfit idézve rendel újabb kört, vajon fizet-e reggel? És ha nem, mit ér egy kabát?

Betlehem a maga részéről reménykedett, de mint a Délmagyarország írója zárta sorait: